|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 28 találat | lapozás: 1-28 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kemény István 1997. szeptember 3.Az egységes vagy két/séges magyar irodalom alcímet viselte a júl. 28-a és aug. 3-a között Parajdon, a József Attila Tudományegyetem /Szeged/ magyar tanszéke által szervezett irodalmi tanulmányi tábor Határon címmel. A tábor részét képezi a Babes-Bolyai Tudományegyetem és a szegedi egyetem magyar tanszékei közötti együttműködésnek, amely a kortárs magyar irodalom elméleti igényű és történeti megalapozottságú kutatására irányul. Vajon leépült vagy felépült az összmagyar irodalom, tették fel a konferencián a kérdést. Szükségesnek látszik egy új kanonizációs stratégiának a közös kidolgozása, amely lehetővé teszi a szóértést. Első szinten az archaikusabb erdélyi magyar irodalom és a töredezettebb, gondolatibb "pannon"-magyar irodalom egy szintre hozása szükséges. - Új felismerések születtek a hazai és magyarországi Sütő-recepció kanonizációs módszereiben, írta a táborozásról szóló beszámolójában az egyik előadó, Kisgyörgy Réka. A meghívott előadók között volt Bréda Ferenc, Cs. Gyimesi Éva, Farkas Zsolt, Kisgyörgy Réka, Odorics Ferenc. A meghívott írók között főleg magyarországi modern, posztmodern írók voltak /Kemény István, Térey János, Kukorelly Endre például/, az erdélyiek között idősebbek és fiatalabbak is /Fekete Vince, Gergely Edit, Kányádi Sándor, Kelemen Hunor, Kovács András Ferenc, Király László, Láng Zsolt, László Noémi, Molnár Vilmos, Orbán János Dénes, Salat Levente, Szilágyi István, Szőcs Géza, Sántha Attila és Visky András/. A vitákban részt vettek a kolozsvári Collegium Transylvanicum diákjai is. - A trianoni szétszabdalás óta 2 milliós erdélyi magyarságról beszélünk. Mi lenne, ha nem e szüntelen generatív munka lenne az, amely az alkotás elengedhetetlen feltételének tartaná a magyar vagy nem magyar alkotói készenlétet? - tették fel a kérdést a táborban. Dr. Odorics Ferenc szegedi docens arról tájékoztatott, hogy a JATE-n az érdeklődés középpontjában a strukuralizmus-viták állnak. A posztmagyar játékos szó, mondta, olyan gondolkodásmódot kíván jelölni, amely túl van a modernen, de ezzel együtt ilyen szövegekkel való foglalatosságnak kíván jelzője lenni. Először Árkoson rendeztek irodalomtudományi tábort, Parajdot, a második tábort a folytonosság jellemzi. /Kisgyörgy Réka: Az egységes vagy két/séges magyar irodalom. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 3./2003. január 20.A Magyar Kultúra Napja alkalmából Budapesten jan. 18-án átadták a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány díjait. Alapítványi fődíjat kapott Csikós Nagy Béla közgazdász akadémikus gazdaságtudományi-kutatói életművéért és Szabó István filmrendező-egyetemi tanár filmalkotói és művésztanári életművéért. Az alapítvány Pázmány Péter felsőoktatási díjat adományozott Fabiny Tibor teológiai tanárnak, Izsák Lajos történész, egyetemi tanárnak. Kerekes Sándor közgazdász, egyetemi tanárnak, Deák Ferenc kutatási díját Kemény István szociológusnak, Nagyné Szegvári Katalin jogász, egyetemi tanárnak, Trefort Ágoston közoktatási díjat kapott Magyar Józsefné Wild Katalin egyetemi tanár, Z. Orbán Erzsébet tanár, Kodály Zoltán közművelődési díjat ítéltek Csepeli István fafaragó népművésznek, a Rajkó Zenekarnak, ifj. Sapszon Ferenc karnagynak és zenetanárnak, Kemény Zsigmond-díjat adományoztak Szilágyi István Kossuth-díjas, Kolozsváron élő írónak. Nemes Nagy Ágnes-esszédíjjal jutalmazta az alapítvány Bányai János újvidéki irodalomtörténészt, egyetemi tanárt és Hankiss Elemér szociológust, egyetemi tanárt. /A Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány díjátadása. Kemény Zsigmond-díjat kapott Szilágyi István író. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 20./2003. március 17.A nemzeti ünnep, március 15-e alkalmából Kossuth-díjat adományoztak a következőknek: Bálint András Jászai Mari-díjas színművésznek, érdemes művésznek, a Radnóti Miklós Színház igazgatójának; Bodor Ádám Babérkoszorú-díjas és József Attila-díjas írónak; Cságoly Ferenc Ybl Miklós-díjas építésznek; Háger Ritta Munkácsy Mihály-díjas textilművésznek; Janikovszky Éva József Attila-díjas írónak, a Móra Kiadó nyugalmazott főszerkesztőjének; Kalmár Magda Liszt Ferenc-díjas operaénekesnek, kiváló művésznek; Kállai Kis Ernő Liszt Ferenc-díjas klarinét- és tárogatóművésznek; Király Levente Jászai Mari-díjas színművésznek, érdemes művésznek; Ligeti György zeneszerzőnek; Marton László Jászai Mari-díjas rendezőnek, kiváló művésznek; Marton László Munkácsy Mihály-díjas szobrászművésznek, kiváló művésznek; Maurer Dóra Munkácsy Mihály-díjas grafikusművésznek, festőművésznek; Oravecz Imre költőnek, műfordítónak; Presser Gábor Erkel Ferenc-díjas zeneszerzőnek, előadóművésznek, érdemes művésznek; Tarr Béla Balázs Béla-díjas filmrendezőnek és Vajda János Erkel Ferenc-díjas zeneszerzőnek. Széchenyi-díjat adományoztak:Bori Imre írónak, irodalomtörténésznek; Csányi Vilmosnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Fejtő Ferenc írónak, történésznek, újságírónak; Frank János Munkácsy Mihály-díjas művészettörténésznek, muzeológusnak; Győry Kálmánnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Huszár Tibornak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Dr. Kemény Istvánnak, a szociológiai tudomány doktorának; Knoll József állami díjas farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Kövesné dr. Gilicze Évának, a közlekedéstudomány doktorának; Dr. Kubinszky Mihálynak, a műszaki tudomány doktorának; Dr. Muszbek Lászlónak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Niederhauser Emilnek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Dr. Pomogáts Bélának, az irodalomtudomány doktorának, József Attila-díjas irodalomtörténésznek; Prohászka Jánosnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Dr. Seregi Györgynek, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem címzetes egyetemi docensének; Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Dr. Szejtli Józsefnek, a kémiai tudomány doktorának; Dr. Szolcsányi Jánosnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Teplán Istvánnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának és Dr. Zawadowski Alfrédnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának. Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozott: Kertész Imre Nobel-díjas és Kossuth-díjas írónak. /Kitüntetések március 15-e alkalmából. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 17./2006. november 10.Tizedik alakalommal osztották ki a Székelyföld folyóirat nívódíjait. Ferenczes István főszerkesztő indoklása szerint azokat a szerzőket tünteti ki a szerkesztőség, akik az elmúlt évben (októbertől októberig) színvonalas írásaikkal jelen voltak a folyóirat hasábjain. Idén a kitüntetettek: Farkas Árpád, aki alapítóként és a folyóirat munkatársaként közöl a folyóiratban; Orbán János Dénes, aki szintén a Székelyföld alapításától kezdve közöl verseket, prózai írásokat; Orbók Ilona irodalomkritikáiért és recenzióiért kapott ,,debüt-díjat”. 2004-ben Fekete Vince főszerkesztő-helyettes javaslatára a Székelyföld szerkesztősége megalapította a Székely Bicskarendet. A szerkesztőség nincs abban a helyzetben, hogy Napóleon-kardokat, lovagi szablyákat adományozzon, de jelképként a szarvasagancs nyelű, holddal, nappal és csillagokkal ékesített bicska a befogadást, az együvé tartozást jelképezi. Idén a Bicskarend első és utolsó fokozatával Nagy Gáspár és Kemény István budapesti költőket tüntették ki. /Oláh-Gál Elvira: Nívódíjakat osztott a Székelyföld. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./2008. január 7.„Rafi Lajos verseit olvasni időutazás”, állapította meg Kemény István budapesti író Gyergyószárhegyen, a csatornakészítő roma költő Földhöz vert csoda című első verseskötetének bemutatóján. Rafi Lajost /sz. Marosvásárhely, 1970/ egyéves korában költözött Gyergyószárhegyre. Több magyarországi irodalmi folyóiratban közölt verseket. Hat gyermek édesapja, és ősei mesterségéből, a bádogosságból tartja el családját. Rafi Lajos legtöbb esetben papírfecniken őrzött verseit Kemény István szerkesztette kötetbe, és a budapesti L’Hartmann Kiadó gondozásában, a magyarországi Szociális és Munkaügyi Minisztérium támogatásával jelentek meg. A költő az esten elsősorban Kemény István, Bartis Attila és András László magyarországi íróknak, valamint Márkos András képzőművésznek, Ferencz Ervin ferencrendi szerzetesnek és Danguly Ervin művelődésszervezőnek köszönte meg az őszinte hangú biztatást. /Jánossy Alíz: Vátesz és megváltó. = Krónika (Kolozsvár), jan. 7./2008. április 2.Rafi Lajos gyergyószárhegyi cigány költő mutatkozott be a kolozsvári érdeklődőknek a Bretter György Irodalmi Körön. A költőt barátja, régi ismerőse, Ferenczi Attila tanár, költő bemutatta őt be. Rafi Lajos Földhöz vert csoda /L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007/ című kötete utószavában Kemény István magyar költőnek nevezte a bádogmunkás költőt. „Rafi Lajos verseit Budapesten olvasni mégiscsak időutazás – írja. – Mintha a romantika korába mennénk vissza. A Rafi-versekre úgy is kell nézni, mintha Berzsenyi, Petőfi, Vörösmarty kortársát olvasnánk. Mintha egy régi magyar költőt fedeznénk fel. ” A költő elmondta, hogy versei magyarul születnek, utóbb ülteti át őket cigány nyelvre, azonban az első magyar változat meg a cigányból visszafordított tükörfordítás között ég és föld a különbség. /Darvas Beáta: Időutazás bádogmunkás költővel. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 2./2009. június 20.Földhöz vert csoda címmel jelentette meg 2007-ben a marosvásárhelyi születésű, Gyergyóban élő Rafi Lajos verseit a budapesti L’Harmattan Kiadó. Ötven sóhajtás, cigány dal, helyzetállapot, körkép. A kötetet méltató Kemény István szavai szerint: ,,Rafi Lajos verseit Budapesten olvasni mégiscsak időutazás. Mintha a romantika korába mennénk vissza. A Rafi-versekre úgy (is) kell nézni, mintha Berzsenyi, Petőfi, Vörösmarty kortársát olvasnánk. Mintha egy régi magyar költőt fedeznénk fel – aki történetesen ma él. ” Rafi Lajos 1970-ben Marosvásárhelyen született. /(józsa): Időutazás – versekben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 20./2012. március 24.Amiről lehet – és amiről nem (Vendégeink Bartis Attila és Kemény István)A Bod Péter Megyei Könyvtár meghívottja a 2012. március 27-én, kedden 17 órakor kezdődő közönségtalálkozón a kortárs magyar irodalom két, igen sajátos alkotója, Bartis Attila író, fotográfus (1968, Marosvásárhely) és Kemény István költő, író (1961, Budapest). A rendezvény vendégei nem csupán ismert és elismert, markáns egyéni alkotói világot hoztak létre, hanem – két évtizedes személyes, baráti kapcsolatuk révén – közösen írt vagy egymásra reagáló műveket is, amelyek közül kiemelkedik az Amiről lehet című beszélgetőkönyv (Magvető, 2010), a Litera.hu irodalmi portál alapján ebből közlünk életes részleteket. Továbbá közreadjuk Kemény István Holmiban megjelent, nagy port felvert költeményét, melyet többen a múlt év magyar politikai verseként jelöltek meg, talán jellemzőjeként a kortárs magyar költészet állapotának. Bartis Attila: Volt olyan év ’89 óta, amikor nem voltál Erdélyben? Kemény István: Nem. És asszem, olyan se, hogy csak egyszer... Így alakult. Soha nem volt pénzem. És kezdeményező készségem. Külföldön huszonnégy éves koromban voltam először – Pozsonyban, fél napra. Prágában huszonöt évesen. Vártam, hogy egyszer valami csoda folytán eljutok valahova. Valaki majd ellökdös. Így is történt: ’89 áprilisában Kun Árpád hívott, hogy megyünk Erdélybe, és ehhez kell vásárolnom egy segesvári vonatjegyet – én akkor szembesültem azzal, hogy bizony Segesvárra megyek, és ilyen nevű város ezek szerint tényleg létezik. Igaz, hogy Sighişoara, de mindegy. B. A.: Tőlem kérdezik, mit jelent számomra Erdély, szinte nem is értem a kérdést. Amit jelent, az olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni. A te esetedben viszont egészen más a helyzet, évek óta mégis úgy ülsz fel a Nyugatiban a Koronára, mint én. K. I.: Pillanatok alatt otthonos lett, elkezdtem valamennyire ismerni a helyszíneket... Hogy mit is jelent nekem? Ahogy ’89-ben találtam, az az állapot arra a Magyarországra emlékeztetett, amit a gyerekkoromban láttam. Az utcán jóformán csak lovaskocsik, az emberekben figyelem egymás iránt. Beszélgetnek. Valahogy másképp, mint itthon. B. A.: Átszaladni a szomszédba sóért. Ilyet ma már itt elképzelni nem tudsz. K. I.: Nagyon nehezen. Bár azért érik kellemes meglepetések az embert itthon is, de tény: Erdélyben azt láttam, hogy ott az én korosztályom él úgy, olyan körülmények közt, ahogy a szüleim élhettek itthon, annak idején. Úgy is küszködnek. Amikor először kimentünk Szászrégenbe, a harmadik napon mesélte a szomszéd fiú, hogy már megint meghalt egy srác a bikaistállóban. Ilyen olcsó volt az élet. Belekeveredik az ember az archaikusba... Aztán meg balgán azt hittem, hogy tíz év múlva ott sem lesz egyetlen lovaskocsi se. És onnantól minden ugyanolyan lesz, mint nemrég még Magyarországon, és Magyarországon is minden olyan, mint nemrég még nyugaton. És hogy vége a régi világnak. És a gyerekeim nem fogják azt az Erdélyt látni, amit én még láttam. De ez mégse lett egészen így. A gyerekeim hatodik éve minden nyáron látják a csordát hazajönni esténként, és a csorda létszáma változatlannak tűnik. Én ennek örülök, de tudom, hogy nem kívánhatom az ottaniaknak az örök nyomort. Mindenesetre otthon érzem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez. Erdély elgondolkodtatott például a névelőkről. Azelőtt meg voltam győződve, hogy a személynevek elé névelőt kell írni. Aztán hallottam, hogy az erdélyiek milyen jól megvannak névelő nélkül, sőt, mintha jobban meg is becsülnék egymást, amikor így beszélnek: mi van Levivel? Jó, odaát eltűnik a csorda, a lovaskocsi meg a kézi kasza, aztán a gépi is. De itthon például eltűnhetne a névelő a személynevek előttről. (...) B. A.: Miért akarsz prózát írni, amikor sokan azt mondják, hogy nem tudsz? Valódi pótkérdés, nekem a Család, gyerekek, autó óta eszembe nem jutna, hogy nem tudsz prózát írni. K. I.: Az a bajom (az egyik a sok közül) a prózaírással, hogy nekem a prózaírás is szöszölés. Mondatonként vagy bekezdésenként akarom tökéletesre csiszolni a prózát, (hogy ugye megfeleljen a saját szabályainak...), de ez nem így megy. Nem vagyok képes szürke, megbízható átlagpróza-szöveget írni – ez a prózaírók egyik fő tudása: hogy a kezükben van egy magas szintű írni tudás, és azt ékesítik fel a maguk tehetsége szerint: stílusbravúrokkal, indulattal, érzelmekkel, tudással, tényekkel. De a szürke átlagot álmukból felverve is produkálják. Én meg darabokból próbálok összerakosgatni prózát. És így egy regényre persze nem elég egy emberélet. B. A.: Élmény az, amiből vers lesz? Hogyan kezdesz hozzá egy vershez? K. I.: Élmény van, meg egy-két sorok is vannak szép számmal, amiket valahol lefirkáltam egy cetlire, aztán nem kezdtem velük semmit. Néha hetekkel később a kezembe kerül egy ilyen cetli, és arra se emlékszem, mit akartam vele. Van olyan is, hogy a kezembe kerül, és nagy nehezen rájövök, mit akartam vele, de rossz. És van néha, hogy megcsillan valami benne. Hű, hogy felejthettem ezt el?! De ebből se biztos, hogy lesz vers. Van, hogy tíz évig lappang egy-egy cetli, és különféle takarításokkor meglepő helyeken találom meg. Mindig tetszik, és megint eldugom valahova. De azért van a versírásnak egy pontja, amikor már biztos, hogy ebben ott a vers, és muszáj megírni. (...) * K. I.: Három helyet szoktál említeni, érinteni úgy, hogy itthon vagy otthon. Vásárhely (Marosvásárhely), Budapest és Szárhegy. A sorrend: valószínűleg Vásárhely az első. B. A.: Igen. K. I.: Van-e több is, vagy már ennyi sincs? B. A.: Gyakorlatilag ennyi sincs... érzelmileg ennyi van, és valószínűleg mindig is ennyi lesz. De Vásárhely mint otthon, valóságosan már nem létezik. Ettiék háza, kertje a Trébelyben az egyetlen olyan hely, ami valamennyire otthonnak nevezhető, de közben semmilyen alapom nincs annak tekinteni. Maradjunk annyiban, hogy egyszerűen az a hely volt az utolsó otthonom Vásárhelyen, onnan jöttem el nyolcvannégy őszén, Ettiéktől, és ha hazamegyek, akkor oda megyek minden alkalommal, máshova nem is nagyon mehetnék, de hát közben én ott már rég vendég vagyok, nekem ott nincs otthonom. Szárhegyen Apám szülőháza pedig a forradalom után vált otthonná. Kilencven óta sokkal több időt töltöttem ott, mint gyerekként a nagyszüleimnél, nyolcvannégy előtt. Nincs honnan tudnom, miként alakult volna, ha Vásárhelyen marad egy házunk, ahova vissza lehet térni bármikor, így viszont Szárhegyből lett amolyan erdélyi főhadiszállás. Szóval érzelmileg három otthonom van, de gyakorlatilag csak kettő. Mert szidhatom Pestet bármennyit, ez is az otthonom. Még ha ki is költözöm vidékre, kizárt, hogy Budapesttel megszakadjon minden kapcsolatom. Vagy ha igen, akkor azzal együtt megszakadna Szárheggyel és Vásárhellyel, sőt, Európával is. (...) K. I.: Nem tudtál olyan helyre kerülni ugye, ami ne lett volna átitatva művészettel. (Családi háttered, a marosvásárhelyi színház közelsége, sőt, Szárhegynek, nagyapád falujának is híres művésztelepe van.) Mondhatjuk-e, hogy te művésznek nevelődtél? B. A.: Első ránézésre kétségtelenül mondhatjuk... ha művésznek lehetne nevelni valakit, akkor művésznek nevelődtem, de én ebben különben nem vagyok biztos. Ez azért nem olyan, mint a főorvos apának főorvos a fia. A puszta nevelésből még nem következik a tehetség. K. I.: Azért a géneknek is volt szerepük mindkét oldalról: tehetséget örököltél mindkét oldalról. Az előző nemzedék megteremtette számodra az inspiráló környezetet és légkört. Te már abba születtél bele. B. A.: A genetika valószínűleg jelentős szerepet játszik az ilyesmiben, talán jelentősebbet, mint a nevelés, nem tudom. Apám író volt, költő, újságíró. Anyai nagyapám szintén. Én őt nem ismertem, negyvenötben meghalt, de a három verseskötete mellett a kiadatlan kéziratai ott kísértenek ma is, ahányszor pakolok a lakásban. Anyám hegedült. Azt mondják, nagyon jól. És el is hiszem, mert még a születésem előtt úgy tette le a hangszert, hogy én már soha nem hallottam játszani. Anyám öccse szintén költő volt, műfordító, újságíró. Mindez természetesen befolyásolja az embert. Mint ahogy az is, hogy könyvek közelében nő fel, és még elemi előtt, írógépről tanulja meg a betűket. Ezek a dolgok mindenképpen közrejátszanak. De mondom, ez még nem jelent garanciát arra, hogy valakiből zenész, festő vagy író lesz. Valószínűnek tartom, hogy ezen kívül még más is kell. Ráadásul, amikor ilyen erős a családi háttér, akkor az önállósodás idején megnő az emberben az ellenállás. Megpróbál leszakadni. Nem a családi háttérre támaszkodni, még akkor sem, ha valami hasonlót visz tovább. (...) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. január 16.Ötven diákíró találkozik SárváronIdén is megrendezik a Kárpát-medencei magyar diákírók és diákköltők találkozóját Sárváron március 26. és 29. között. A háromnapos tábor résztvevőit pályázat útján választják ki. Az irodalmi táborra azok a középiskolás diákok kapnak meghívást, akik az Írók Alapítványa és az Írók Szakszervezete, a Sárvári Városi Önkormányzat, valamint a sárvári Tinódi Gimnázium által kiírt irodalmi pályázaton bekerülnek az ötven legjobb közé – tájékoztatta az MTI-t hétfőn Mezey Katalin József Attila-díjas költő, az Írók Szakszervezetének titkára. Elmondása szerint minden évben több száz jelentkezőből választják ki a legjobbakat. Mezey Katalin rámutatott: a magyarországi és a külhoni középiskolákban is nagy az érdeklődés az évtizedek során rangos irodalmi eseménnyé vált rendezvény iránt. A sárvári irodalmi tábort az 1970-es évektől rendezik meg, a rendszerváltás óta az Írók Alapítványa és az Írók Szakszervezete közösen szervezi a találkozót a várossal és a gimnáziummal. Az évek során az egykori pályázók közül olyan elismert költők és írók kerültek ki, mint Kemény István, Kun Árpád, Tóth Krisztina, Vörös István – aki tagja az idei zsűrinek is – vagy Varró Dániel és Lackfi János, a külhoni területekről pedig az erdélyi Lukács Aranka és a felvidéki Polgár Anikó – sorolta Mezey Katalin. Idén is vers és próza, valamint tanulmány kategóriában lehet pályázni, az interneten közzétett feltételek szerint. A pályamunkákat magyar nyelven, kizárólag postán, levélben lehet eljuttatni az Írók Alapítványa budapesti címére – fűzte hozzá. A legjobbnak ítélt ötven szerző kap majd meghívást a tavaszi szünetben a sárvári táborba, ahol a műhelymunka során háromtagú zsűri – Bertha Zoltán irodalomtörténész, Vörös István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője és Papp Márió költő – értékeli a pályaműveket, és sor kerül a díjkiosztó ünnepségre is. Népújság (Marosvásárhely), 2013. január 22.„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete Az enyedi állapotok súlyosságáról a továbbiak során Wiszkoczy Henrik terjedelmes levélben számol be 1849. július 5-én Sárpataky Zsigmondnak – aki János testvérével együtt – a későbbiekben 50 155 forint alapítványt tett, melyből nagyenyedi születésű orvosnövendék-jelölt évente 500 forint segélyben, továbbá 50 kollégiumi tanuló évente legalább 5 forint értékű könyvjutalomban részesült, s ugyancsak a szóban forgó alapítványból évente 100 forint értékű papiros került kiosztásra a kollégium összes tanulója részére. A Bethlen Könyvtár kézirattárában levő eredeti levele pedig így hangzik: „Kedves Tekintetes Úr! Sietek tudósítani Nenyedi állásomat, mely magában a legszomorúbb képét viseli, ugyanis újból kirabolva városunk, amit a lakosok igyekezetük után megszerezni és házaikon igazítani igyekeztünk, mindentől megfosztva találjuk magunkat: templomom, rezidentiám, kertem újból tönkre téve még azon szomorító órákat szül, hogy a vad nép anarchiához szokva hatalmaskodni, sőt erőszakoskodni igyekszik, még a két ökrömet is musinai ember, mint tulajdonát elperelni kívánja. Sem zár, sem ajtó, sem ablak, avagy csak egy kis edény házamnál nem találtatik; tisztában vagyunk mindnyájan: tutaj gerendái közül 26 találtatik, egynehány fűrészelt léc és egy kormány az udvaron, egyéb semmi, deszkának nyoma sincs, még a házakról is azokat leszedték. A határon lévő gabonákból és lekaszált szénából sok hiányzik. Kertek kiprédálva, sem zöldséget, sem gyümölcsöt nem mutatnak, mi lesz belőlünk és hogy élünk, a jó Isten tudja. Az oláhság mind haza takarodott és hatalmasan felemelt fővel diadalmaskodik; fegyvere ugyan nincs, de van vakmerő szája, nyelve, az idegenek be-bejönnek városunkba és csudálkoznak mit vitézkedhettek lakjainkon. Amint hallám, a jövő hétfőn Zink nevű kinevezett pretor városunkba magistratust felállítani tűzte ki, azon magistratust t.i. mely Puchner idejébe működve főhadnagy Hankót tisztelte. Egyébiránt én Fejérvárott megjártam és sok romlásokat szemléltem. Tegnap vagy 800 kozák Balázsfalvi oláh gyűlésnek szétoszlására MarosSz.Királynál és Sz.Imrénél általment. Axente táborát még szét nem oszlatta, és a katonái falukon kegyetlenkednek és rabolnak; így szombat éjjel szegény Török Antit két oláh kivont karddal halálra űzte, alig tudott szegény kiszabadulni és Megykeréket ott hagyni. Én is attól tartok, hogy a Musinai haramiák egyszer éjjel meglepnek és nemcsak az ökrömet, de magamat is a záratlan lakomból kihajtanak. Az egészségem jó, de nincs mit ennem, még a nagy kölcséggel behordott gabonámból nem csépelhetek. Egy kalangyahordás 20 krajcár. Tisztelem és csókolom mindnyájokat és szokott tisztelettel állandólag maradok a Tekintetes Úrnak alázatos tisztelője. Wiszkoczy Henrik a NEnyedi elpusztult Minoriták presidense. NEnyed, 7-ben 5-én 1849.” Wiszkoczy Henrik a pusztítás után nyomban megkísérelte összeírni az áldozatok számát s kimutatást készíteni azok vallásáról, koráról, társadalmi állásáról stb. Sikerült is az előtte megjelentek nyilatkozata alapján 351 elesett személy nevét följegyeznie. Voltak viszont olyanok is, akik nem jelentek meg, illetve olyanok is, akik még nem tértek vissza Enyedre. Az elesett és ismeretlen vidékiek sem kerültek nyilvántartásba. Molnár János akkori helybeli görög katolikus pap 558-ra tette az enyedi áldozatok számát, Jakab Elek 2000-re, Maszák Hugó pedig úgy tudta, hogy 800 magyar ember pusztult el Enyeden. „Minden valószínűség amellett szól, hogy az akkori áldozatok valódi számát a Maszák számítása közelíti meg”, – állapította meg Szilágyi Farkas Nagyenyed református lelkipásztora és krónikása, aki kötetet szentelt az 1848–49-es enyedi eseményeknek. Nincsenek ideszámítva viszont azok, akik verés, fagyás, rablás stb. következtében egész életükre bénák, betegek, nyomorultak lettek, s azok sincsenek besorolva, akiket gyermekként mentett meg a haláltól egyik-másik könyörületes szívű román s falujába víve, románt, bérest nevelt belőlük. Az ilyen szerencsétlen gyermekek életben maradtak ugyan, de elvesztették magyarságukat, vallásukat, társadalmi hovatartozásukat, nyelvüket s végül még nevükre sem emlékeztek. Ennek kapcsán írja Szilágyi Farkas 1891-ben: „A nyolcvanas évek elején egy mokány népviseletbe öltözködött, 36-38 év körüli ember keresett fel. Ha nem csalódom, Felső Orbóról (kb. 17 km-re Enyedtől, szerk. megj.) valónak mondotta magát, a keresztlevele kiadását kérte. Magyarul egy árva szót sem tudott. Nevét kérdeztem. Nem tudta megmondani. Kérdeztem, hogy hol s körülbelül melyik évben született, kik voltak a szülei? Egyik kérdésemre sem tudott felvilágosító feleletet adni. – Csak annyit tudok, hogy Enyeden születtem s mikor a város elpusztult egy oláh ember magával hozott, felnevelt s első ifjú korom óta, mint béres szolgáltam hol azt a jó embert, hol mást. Iuonnak nevez mindenki, más nevem nincs. Sor alá sem szólítottak soha s minden valószínűség szerint református vallású szülőktől, csak nemrégen tudtam meg a falusiaktól. – Ilyen körülmények között kérésének természetesen még azon esetben sem tehettem volna eleget, ha az enyedi ref. egyház azon anyakönyve, melybe az ő neve is, mint újszülött be vala vezetve, nem pusztult volna el. Szomorúan távozott tőlem a szerencsétlen ember s többé nem láttam.” Veress Miklós pedig, a forradalmat követően Alsófehér vármegye árvaszékének egyik ülnöke, alábbiakat írta Szilágyi Farkashoz intézett levelében: „Enyed pusztulása első éjjelén anyámtól és testvéreimtől elszakadva, egyedül egy ingben és mezítláb, két oláh üldözőm elől a Kovács József-féle velünk csaknem szomszédos magyarutcai ház felé szaladtam. Szerencsémre velem szembe jött egy Dumitru nevű oláh legény, ki megelőzőleg szüleimet, ekkor Kovács József ügyvéd családját szolgálta, mint darabont. Ez a becsületes oláh ifjú üldözőimtől megszabadított, egy condrát adott hátamra; azon éjjel és másnap d.e. a Kovácsék házában rejtegetett s d.u. kivitt Tompaházára (kb. 8 km-re Enyedtől, szerk. megj.), hol egyik sógoránál helyezett el, ki szintén oláh volt. A Dumitru sógora oláh ruhába öltöztetett s a tavasz beálltával bárányainak őrzésével bízott meg. Megtanultam nyelvöket sőt pár nevezetesebb imájokat is. Családomról mit sem tudtam. Azon év nyaráig maradtam Tompaházán. Tökéletes oláh kezdettem lenni. Egy Csombori nevű honvéd százados vett el az oláhtól azon év nyarán.” De térjünk vissza Wiszkoczy Henrikhez. A tragédiát követő napokban Kolozsváron megfogalmazott két elismerő nyilatkozat jutott birtokába. Az egyiket 22 enyedi polgár írta alá 1849. február 13-án, a másikat 1849. február 6-án ifj. br. Kemény István Alsófehér vármegye főispánja intézte a címzetthez. Az enyediek nyilatkozata így hangzott: „Alolírtak tudtokra adjuk mindenkinek kiket illet: miszerint f. 1849-ki év febr. 13-án felkeresvén bennünket, mondhatni már csak volt n-enyedi minoriták praesidense és rom. kath. lelkész T. T. Wiszkoczy Henrik úr, arra kére, miként Enyed városának megkezdett ostrom alá vetése órájától kezdve a város utolsó elpusztulásáig az enyedi nép szenvedéseibeni részvétiről az írt szerzetes háznak, valamint a szerzetes ház az időbeni tagjainak és neki is – annyiba – mennyibe tiszta tudtunkban áll, adnánk mint polgárok egy bizonyítványt. Mely ilyetén felszólításunk eredményibe lelkiismeretes kötelességünk tartván a kérelmes Praesidens és Lelkész úr igazságos kérésének eleget tenni. Őszintén nyilatkoztatjuk s hitet is bármi időben készek vagyunk tenni arra, hogy a már csak volt N.Enyeden a minoriták residentiája vala azon egyik hely, hol szinte mondhatni több, hogy sem beférhete, a városi népből menedéket talált; e hely vala az, hova múlt évi okt. 17-én, amidőn az oláhság elsőbben Csombord és Szent-Király faluk felett összecsoportosult, táborba szállott és híre jött, hogy készül Enyedet felprédálni, több előkelő és szegényebb sorsú polgárok, nők és gyermekek bevonultak, jobb javaikat összehordták; e hely vala egyik, hová a megrémült nép, az írt naptól kezdve mindannyiszor valahányszor legkisebb kedvetlen hír szállongott a városban, mint reméllett és legbiztosabbnak vélt védhelyre azonnal omlott és rohant – és az említett szerzetesház az időbeni lelkes papjai – a kérelmes Praesidens Wiszkoczy Henrik, hitszónok és tanító Viszkoczi Antal s Mándik Mátyás valának azok, kik látva a megrémült néptömeget, még önpapi szállásukból is kiköltözve, tulajdon szobájokat is a szenvedőknek és rémülteknek átengedék, ápolták őket és vigasztalták – és közülök jelesen Praesidens Wiszkoczy Henrik vala az, ki miután múlt évi nov. 8-án a honvéd és német őrsereg s a városi nép nagyobb része, felsőbb rendelet nyomán Enyedről elvonult, egy a város feladása tárgyába, megyei méltóságos Főispán br. Kemény István úr által átadott kéréssel a tábor elibe menni, merészen készségét ajánlotta és maga mellé vevén a lutheranus és oláh helybeli papot s négy polgárt, a tábor elibe el is ment, a kérést kézbesítendő. Az említett Praesidens vala az, ki – múlt hó nov. 10-én átszállván az oláh tábor Enyed városán, és a város Torda felőli határa részén tanyát vervén, rémülten a residentiába összesereglett temérdek szegény sorsú polgárokat, nőket, gyermekeket s betegeket több napokon még élelemmel is tartotta, amellett, hogy a tábor számára is naponta több véka gabonából kenyeret süttetett, ő vala az, miután már a város csordája egészben és az igavonó marhák is a városi népnek a városból lett eltávozásával elhajtatva, a vágó marhákban annyira megfogyatkozott, hogy nem vala a tábor, és közikbe vegyítve volt sorkatonaságnak honnan húst adni, négy igavonó szép ökrét is átadá és feláldozá a városért a nélkül, hogy árokat bár felerészben bekaphatná vala; a Praesidens vala egyik az ki a városban maradt polgárokkal a város megmaradásáért a sorkatonaság és oláh tábor tisztjeinél untalan esdekleni, a tábor részére kiparancsolt élelmezésbe részt venni megnem szűnt, nem örömest ugyan, de kényszerítésből; a sorkatonaságból is múlt évi nov. 20-án Enyeden keresztül Tordára jövő útjába egy század a residentiába berohanván, azokat is élelmezni köteles vala. A Praesidens vala az, ki Enyednek utolsó elpusztulása előtt is a városi tisztviselőkkel a gaz Praefektus Prodan Simionnál megjelenve a város oltalmazásáért kérni, könyörögni elég lelkes volt és végre ő volt az, ki megnyugodva az istentelen Prodan Simion biztató becsületszavain, miután folyó év jan. 8-án este a gyujtogatás és gyilkolás megkezdődött, legkisebbel sem gyanítva a megtörténteket, legelsőbben is a tűzhöz szaladva, leagyaltatott és terhes sebbe ejtetett, szóval a Praesidens volt egyik az, ki Enyed szenvedése ideje alatt papi, úgymint polgári kötelességét, bár következés szerint sikertelenül, a legférfiasabban és lelkiismeretesebben teljesíteni igyekezett – mely fennírtaknak szemmel látott tanúi levén, mindazokról polgári igaz lelkiismeretünk szerint bizonyítunk. Kolozsvárt, febr. 13-án 1849-ben. Horváth István polgár, Csont Dániel polgár, Rácz István polgár, Vohner Mihály polgár, Bartha József polgár, ifj. Farkas Sándor alsófehérmegyei táblabíró, Sándor János polgár, Sándor János polgár, Szabó Károly polgár, Kovács Ferenc polgár, Márton János polgár, Márton Imre polgár, Simó István polgár, Kádár István polgár, Szegedi Sámuel polgár, Megyesi István polgár, Incze József polgár, Mártonffy József polgár, Bakk János polgár, Dezső Mózes polgár, Fónyi András polgár, Réderberger Antal polgár.” GYŐRFI DÉNES Szabadság (Kolozsvár), 2013. január 23.„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete Ifj. báró Kemény István elismerő nyilatkozata így hangzott: „Alsófehér vármegyében nemes N.Enyed városa nincs többé, népét egy vad vidéki oláh csorda, az erdélyi katonai kormánytól kapott fegyverekkel, a várost előbb éjjel 40 helyt meggyújtván, a legirtózatosabb kínok közt leölte, a lakosság eme mészárlástól megszabadult része a rablók által köntös s általán lábbeliektől megfosztatván, 22 fokos hidegben, több mint 8 napon keresztül bujkált, minden nyomon űzetve az erdőben, farügy és hóval táplálván nyomorult életét; nincs toll mely az Enyeden elkövetett mészárlást, gyalázatosságukat, példátlan nyomort kellőleg festené. Végre 8 napok után katonai segedelmet nyervén, ennek fedezete alatt, több száz pinczék és körülfekvő erdőkben bujkáló szerencsétleneket megszabadítottam. A katolikus templom még akkor is égett és szemeimmel láttam annak végig nyitva levő ajtaja előtt egy döglött kutyára rakva és felállítva az oltárról levett fa és bronzirozott képeket. Az utcán minden lépten holttestekre találtunk, melyek a kutyák és varjak által annyira egybevoltak marcangolva, hogy ritkán lehetett közülök megismerni. Bizonyos, hogy a mongolok ideje óta Erdélyben ily kegyetlenkedés nem követtetett el, a török, a tatár, a kuruczok és labancok ezen oláhokhoz képest a béke angyalai voltak. A többszázra menő áldozatok közül a helybeli minoriták praesidense Főtisztelendő Wiszkoczy Henrik úr volt az első, ki legszebb tisztét férfiasan teljesítendő, a rabló csorda főnökét akarta fölkeresni és adott szavára emlékeztetni, de leagyaltatván és a haláltól csak az isteni Gondviselés védkarjai által szabadulván meg, négy hetek óta fekszik a kórházban terhes számos sebeibe. Mely előzmények után legkedvesebb kötelességem teljesítem, midőn úgy is, mint honpolgár, úgy is mint Alsófehéri főispán ezennel ünnepélyesen nyilvánítom: miképp Enyeden a vész napjaiban a tisztelt praesidens úr életbelátást tanúsító magaviselete, fáradhatatlan buzgósága, a veszély férfias megvetése által mindent elkövetett ezen szerencsétlenség lehető eltávolítására és enyhítésére, kötelességemnek tartom e pár sorokat köszönetül Atyaságodnak megküldeni, melyeket a feletti sajnálkozásom kifejezésével zárok be: vajha mielőbb és más alkalommal lesz vala szerencsém tisztelendőségedet megismerhetnem. Kelt Kolozsvár, febr. 6-án 1849. Ifj. Kemény István főispán.” A kolozsvári „Karolina” kórházban felgyógyulván, Wiszkoczy elsőrendű kötelességének tartotta nyomban Enyedre sietni s az életben maradottak lelki gondozását átvenni. Viszont azon év júliusában történt újabb támadás során ismételten menekülnie kellett s újra Kolozsváron húzta meg magát. A forradalom leverése után azonban újra Enyeden találjuk. Már 1851-ben megnyitotta egyháza elemi fiú- és leányiskoláját. Két évvel később, 1853-ban az uralkodó háztól kapott pénzsegéllyel sikerült valamelyest a templomot is rendbe hoznia. Az uralkodó Felség „a hivatalos teendők szorgalmatos elvégzése miatt” aranyérdemkereszttel ajándékozta meg, a Minorita Rend pedig „az enyedi ház atyjának” nevezte, ugyanakkor Erdély részére „Szentháromságról címzett Öröknek s a Rend örökös tanácsosának” választotta. Tízévi enyedi szolgálata után, 1856-ban Kantára tétetett át házfőnöknek s az ottani parókia vezetésével lett megbízva. Onnan négy év múlva Besztercére ment házfőnöknek, és egy ideig a Rend titkári teendőit is ő maga látta el. Emlékei viszont – bármennyire is szomorúak voltak – újfent Enyedre vonzották, s kinyilvánított óhajára a Rend 1864-ben újra ideküldte házfőnöknek. Innen 1868-ban Kolozsvárra ment szintén házfőnöknek, ahonnan mindössze egy évi szolgálat után Lugosra költözött. Itt azonban, az elszenvedett testi sérülései miatt tízheti ágyhoz kötött szenvedés után 1871. július 31-én meghalt. Ott is alussza örök álmát. Szilágyi Farkas 1891-ben közzétett tanulmányában így jellemezte őt: „Wiszkoczy középtermetű, jól táplált, mozgékony ember volt. Nagy, derült homloka alatt élénk fürkésző szemek. Más felekezetekkel ellenséges viszonyban nem állott, anyaszentegyháza hitelveit, érdekeit a bigotizmusba átmenő buzgósággal szolgálta. Érezte, hogy megérdemli amiként az enyediek őt tisztelték, s ezt el is várta, hogy ne mondjam megkövetelte mindenik enyedi embertől. Jelleme nyílt, határozott. Fellépése bátor, kissé követelő. Az indulat könnyen vett erőt rajta, de épp oly gyorsan is csillapult. Az Uralkodó háznak feltétlen híve volt, de ezen hűséget a hazafias érzülettel össze tudta egyeztetni a legkényesebb viszonyok között is. Volt bátorsága megmondani az igazat bárkivel szemben, sőt e tekintetben néha kissé túl merész volt. Beszédében a tótos kiejtést nem bírta leszokni. Azon lándzsavágás, melyet 1849. január 9-re virradó éjjelen Enyed piacán kapott az oláhoktól s mely homloka jobb felőli felső részétől húzódott alá balszeméig, durva forradásban meglátszott mindvégig. Mindenkivel ki tudott békülni csak az oláhokkal nem. Tisztességes asztala mellé Enyed város tanácsának tagjait és a város más kiválóbb férfiait gyakran meghívta s a meghívást szívesen is fogadta mindenki, mert a buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot, kissé érdes természete dacára is szerette és becsülte Enyeden minden ember.” Szabadság (Kolozsvár), 2014. január 19.Jékely Zoltán emlékezeteA PKE Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi tanszékének KéPKEret irodalmi beszélgetéssorozat január 17-i alkalmának központi témája Jékely Zoltán, és a most záruló Jékely-centenárium volt. A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi tanszékének szervezésében zajló irodalmi, művészeti beszélgetéssorozat, a KéPKEret január 17-i beszélgetésének témája a most záruló Jékely-centenárium, a Jékely 100 verseskötet, az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) tavaly októberben nyílt emlékkiállítás, és nem utolsó sorban maga a költő alakja, élete és munkássága volt. A KéPKEret meghívott vendége Péterfy Sarolt, irodalomtörténész, Jékely Zoltán unokája volt, aki a költő Jékely mellett a magánemberről is sok mindent elárult. Boka László irodalomtörténész, az OSZK tudományos igazgatója a beszélgetés vezetője a 2013 áprilisában induló gazdag centenáriumi évet, az ezen belül megszervezett magyarországi és erdélyi rendezvényeket ismertette röviden. Az OSZK Kézirattárának kiállítótermében nyílt Én már rég a harangoké vagyok című kiállítás Jékely Zoltánnak a költőnek, prózaírónak, műfordítónak, könyvtárosnak és szerkesztőnek alakját és gazdag életművét kívánja megidézni. A kiállítás mellett számos kerekasztal beszélgetést, előadást, konferenciát szerveztek az elmúlt évben. Kolozsvári évek Péterfy Sarolt a beszélgetés során mesélt Áprily Lajos és Jékely Zoltán közti apa-fiú viszonyról, és saját emlékeiről is: „személyes emlékem csupán egy pár van, sokkal inkább szüleim és idősebb testvéreim elbeszéléseiből ismertem meg, hogy milyen ember volt a nagyapám. A középiskolában kezdett el foglalkoztatni költészete is”. Emellett mesélt Jékely Kolozsváron töltött éveiről is. A nemzeti könyvtár megbízásából Jékely 1940-ben utazott vissza diákkéveinek helyszínére, Kolozsvárra, hogy felmérje a visszacsatolt Észak-Erdély egyetemi könyvtár állományának állapotát. Itt a Termés című folyóirat, majd a Világosságirodalmi rovatának szerkesztője lesz. 1946-ban Észak-Erdély Romániához való visszacsatolása, és más családi tragédiák hatására másodszor is elhagyja Kolozsvárt, és visszaköltözik Budapestre, ahol újra a Széchényi Könyvtárban kezd el dolgozni. Nemsokára tíz éves szilenciumra ítélték és az Írószövetségből is kizárták. A Baumgarten-díjas, kétszeresJózsef Attila-díjas és posztumusz Kossuth-díjas költő hagyatéka a család jóvoltából az OSZK Kézirattárában, tárgyi hagyatéka pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban található. Jékely 100 A beszélgetés során a hallgatóság megismerkedhetett a szenvedélyes napló és levélíró Jékely Zoltánnal is, aki álmait is folyamatosan lejegyezte, ezek a kis álomjegyzetek verscsírákat, vagy már szinte kész verseket hordoztak magukban. A költő Jékely kapcsán Péterfy Sarolt a Jékely 100 kötetről és annak keletkezéséről is beszélt. A Holnap Kiadó gondozásában és Péterfy Sarolt szerkesztésében megjelent kötet nem mindennapi, hiszen benne tíz kortárs író – Borbély Szilárd, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kovács András Ferenc, Mesterházi Mónika, Schein Gábor, Szabó T. Anna, Szálinger Balázs, Térey János és Tóth Krisztina – tíz választott Jékely-verse, valamint a hozzájuk írt miniesszék találhatóak. Nagy Noémi erdon.ro, 2015. szeptember 9.(El)döntetlen átjárások – Írótábor a magyar és román irodalom „határvidékén”Irodalmak, határvidékek címmel szervezte meg a hétvégén az árkosi Szentkereszty-kastélyban 14. írótáborát az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL), amelyen román írókat is meghívva keresték a két irodalom közötti kapcsolódási pontokat. A szeptember 4-ei magyar–román labdarúgó-mérkőzés egyébként stílszerűen a tábor első napjára esett, a résztvevők meg is nézték közösen, és abban is egyetértettek, hogy egyik csapat sem produkált túl sokat a döntetlennel záruló meccsen. Mint ahogy az irodalomban sem: bár Erdélyben egymás mellett él (és alkot) a két náció, a kortárs alkotások egymás nyelvére való lefordítása valamiért mégis akadozik, ha egy román kiadó magyar szerző művét jelentetné meg románul, szinte biztos, hogy valamelyik budapesti „sztáríró” művét választja, az erdélyi magyar szerzőkre ügyet sem vetve – és fordítva. Egyéni ambíciók és intézmények Nem véletlen tehát, hogy mindjárt ez első beszélgetés a műfordítás lehetőségeiről szólt. Három műfordító – Hubbes László, aki Hamvas Bélát fordított románra, Andrei Dosa, aki szintén magyar szerzők, köztük fiatal alkotók műveit ülteti át román nyelvre, valamint Markó Béla – több értelemben is megvizsgálta e lehetőségeket. Egyrészt a valós átültethetőség szempontjából – Markó szerint például a fordítás önálló alkotói munka, hiszen lehetetlen egy az egyben lefordítani valamit, egy másik nyelven mindig más lesz egy kicsit. Elhangzott ugyanakkor az is, hogy minden álszerénység dacára igenis fontos az íróknak, hogy minél több nyelven jelenjenek meg műveik, hiszen így a potenciális olvasóik száma is jelentősen növekszik. Az E-MIL elnöke, a beszélgetés moderátora, Karácsonyi Zsolt még hozzátette, hogy a szerző személyes ambícióin is múlik, hány nyelven jelennek meg művei, Markó szerint viszont nagyon is fontos az intézményes háttér a kultúrák közötti átjárás biztosítására. Andrei Dosa szerint a román kiadók sokkal fogékonyabbak az angolszász, olasz, német irodalomra, a magyarok közül csak a Nyugaton is „befutott” szerzőkre kíváncsiak. Öngyilkosság verset kiadni Másnap könyvkiadói szemszögből is megvizsgálták a kérdést. Kovács Attila Zoltán, a magyarországi Helikon Könyvkiadó vezetője például elmondta, inkább klasszikusok kiadására „kényszerülnek” – így a román szerzők közül is inkább a klasszikusokat jelentetik meg –, a kortárs művek, főleg kortárs versek kiadása kész öngyilkosság, alig vásárolnak ilyen könyveket manapság az emberek. Király Zoltán, a könyvkiadással és kortárs művek népszerűsítésével is foglalkozó Sétatér Kulturális Egyesület ügyvezetője ugyanakkor hozzátette, hogy az erdélyi könyvkiadók meglehetősen keveset foglalkoznak a könyvek utóéletével, népszerűsítésével, így nem is csoda, ha az olvasók nem rohamozzák meg a könyvesboltokat, valahányszor megjelenik egy kortárs szerző új kötete – egyesületük éppen ezen szeretne változtatni. Marin Mălaicu Hondrari, a Charmides Kiadó vezetője is jelen volt a beszélgetésen, az ő kiadójuk Andrei Dosa egy műfordításokat tartalmazó antológiáját és egy Kemény István-verseket tartalmazó fordításkötetet is megjelentetett, de Tóth Krisztina-művek román fordítását is tervezik kiadni. Péntek este egyébként fiatal román szerzők olvastak fel műveikből, szombaton pedig a fiatal magyar szerzők estje zárta a tábor hivatalos programját. Utóbbin többek között az a kérdés is felmerült, hogy miért nem érzékelhető a most induló szerzőkön az a „generációs” jelleg, amely a rendszerváltás előtt a Forrás-nemzedékek esetében vagy a rendszerváltás után az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy tagjainál olyan szembeötlő volt. Egyértelmű válasz erre a kérdésre nem született, abban azonban a jelenlévők egyetértettek, hogy ma sokkal inkább a „maguk útját járják” a pályakezdők, mint ahogyan az is szembeötlő, milyen sok fiatal települ át Magyarországra – még akkor is, ha sokan csak néhány évre, az egyetemi vagy mesteri képzés idejére. A fiatal költők néhány műve egyébként Andrei Dosa fordításában román nyelven is elhangzott, az est után pedig kötetlen formában, a tábortűz mellett lehetett folytatni a beszélgetést. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2015. szeptember 9.Árkosi magyar–román írótáborHáromszéki fiókszervezetet hozna létre az E-MIL A magyar–román írók, költők és műveik ismerkedéséről, találkozásáról szólt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) tizennegyedik írótábora, melyet idén is Árkoson tartottak szeptember 3–6. között. Az Irodalmak, határvidékek elnevezésű rendezvény csütörtökön este nyitotta és vasárnap reggel zárta kapuját. A meghívott írók, költők, műfordítók és a kiadók képviselői a magyar és román irodalom kapcsolatát és különbözőségeit boncolgatták, külön kitérővel a műfordítások, valamint a két nyelvterület könyvkiadásának helyzetére. A feszesen tartalmas tábori program pénteken délelőtt a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László (Hamvas Béla A bor filozófiája c. művének román fordítója), illetve Dósa Andrei (ő Kemény István reprezentatív verseit fordította le) és Markó Béla költők beszélgetésével indult. A meghívottak az általuk végzett fordítások fontosságát járták körbe, valamint a műfordítói munka működését támogató intézményrendszer hiányosságait és szükségességét boncolgatták Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnök moderálásával. Az egyetlen programpont, ami elmaradt, az írószervezetek vezetőivel beharangozott, Szövetségek, határvidéken című beszélgetés volt, melyre a magyarországi résztvevők az ideiglenesen szüneteltetett vonatforgalom okán nem érkeztek meg, Varujan Vosganian pedig parlamentbeli elfoglaltsága miatt volt kénytelen az utolsó percben lemondania a meghívást. A táborban jelen lévő fiatal román költők Fischer Botond és Horváth Előd Benjámin költők közreműködésével magyarul is ízelítőt nyújtottak alkotásaikból. Előbbi beszélgetőtársként is faggatta őket alkotói hitvallásukról, nemzedéki hovatartozásukról. Szombaton délelőtt a könyvkiadók képviselőin volt a sor a bemutatkozásban. Király Zoltán költőt, a Sétatér Egyesület ügyvezetőjét, Kovács Attila Zoltánt, a budapesti Helikon Kiadó irodalmi vezetőjét, Dan Lungu írót, a jászvásári Irodalmi Múzeumok Kiadójának igazgatóját és Marin Mălaicu-Hondrari költőt, a besztercei Charmides Kiadó vezetőjét Lakatos Mihály író, költő kérdezte sajátos kiadói politikájukról, gondjaikról és a könyvkiadás buktatóiról. A déli E-MIL-közgyűlés az elnöki beszámolóval kezdődött, majd felvetődött a háromszéki fiókszervezet létrehozásának az ötlete is, melyet a jelen levő tagság támogatásáról biztosított. Délután beszélgettek többek között az alkotás és fordítás folyamatáról, író és fordító személyes kapcsolatának szükségességéről, a román szerzők alkotói hitvallásáról, rövid felolvasásokkal is tarkítva a találkozót. Utolsó este Horváth Előd Benjámin, Varga László Edgár, Fischer Botond és Kali Ágnes költők osztották meg a hallgatósággal verseiket – Dósa Andrei brassói költő tolmácsolásában románul is –, majd a Fekete Vince kérdéseire adott válaszaikból az irodalomban való fogadtatásukról, a nemzedékük sajátosságairól is képet kaptunk. Dimény H. Árpád Székely Hírmondó (Kézdivásárhely 2015. december 13.Évzáró irodalmi estet tartottak SzékelyudvarhelyenBartis Attila, Filip Florian és Kemény István estje zárta az irodalmi évet Székelyudvarhelyen. A szerzőkkel Murányi Sándor Olivér beszélgetett a G. Caféban az alkotás folyamatairól, valamint a nyelvi korlátokat túlszárnyaló barátságokról, de az ezek miatt kialakult közösségi feszültségekről és a politikai korrektségről is. Szép számú érdeklődő előtt zajlott a csütörtök esti irodalmi évzáró a G. Caféban, amelyen idén Bartis Attila erdélyi íróval, a bukaresti születésű Filip Florian íróval és a budapesti Kemény István költővel beszélgetett Murányi Sándor Olivér. A marosvásárhelyi Bartis Attila 1984-ben családjával Budapestre költözött, miután apját, a Gyergyószárhegyen született Bartis Ferencet megfosztották román állampolgárságától. A székelyudvarhelyi irodalomkedvelő közönség idén a tíznapos G. Feszt nyitóestjén is találkozhatott az íróval, akkor A nyugalom című regényéről faggatta Murányi Sándor Olivér, most viszont A vége című legújabb regényébe nyújtott bepillantást az író. Murányi egy friss olvasói kritikát olvasott fel Bartis Attila A vége című új regényéről, valamint annak budapesti fogadtatásáról. Az Írók Boltjának eladási listáját vezető regény német kiadása mellett egy New York-i is várható. Arra a kérésre, hogyan tud együtt élni a folyamatos sikerrel, egyszerűen annyit válaszolt, hogy nyilván örül neki, hiszen „bolond, aki nem”. Ám ezen túl nem foglalkozik ezekkel, hiszen eközben színházi munkájával „kínlódik”. A siker Bartis Attila szerint olykor segít, máskor pedig teher, hiszen ha nem megy a munka, akkor a múltbéli sikerek megbéníthatják. Filip Florian teljes mértékben a fikció hívének tekinti magát, úgy véli, nem lenne vonzó számára az írás, ha csupán személyes élményeit kellene felsorolnia alkotásaiban. Olykor belefoglal elemeket saját gyerekkorából, ám ezt is a gyerekkori varázs jegyében teszi. Mint kiderült, a szerző Ioan Slavici leszármazottja. Felidézte, hogy felmenője fogsága alatt kérvényezte a börtön igazgatóságától fogva tartásának meghosszabbítását, hogy tudja befejezni írását. „Napjainkban tragikomédiába illők a híres politikusfoglyaink, akik könyveket írnak a börtönben. Lényegében ez az egyetlen romániai alkotói pályázat. Írnak egy-két könyvet, és hirtelen kiengedik őket” – mondta, párhuzamot vonva a múlt és a jelen között. Murányi kérdésére válaszolva Kemény István költő elmondta, a slam poetryt nem kell magyarázni, hisz Erdélyben egyébként is nagyobb népszerűségnek örvend, mint Magyarországon. Szerinte folyamatos megújulás van ebben a műfajban, amelyet ő a színházi produkció és a hagyományos költészet közti átmenetnek tekint. „Nem lehet radírgumival élni, hogy ami nem tetszik, azt kiradírozzuk az életünkből, ami meg tetszik, azt felpántlikázzuk” – fogalmazott Bartis Attila, aki szerint meg kell tanulni elfogadni és méltósággal kezelni a különböző helyzeteket. Fontosnak tartja, hogy társadalmi diskurzusok folyjanak a konfliktusokról, de a megoldás az egyén szintjén kezdődik. Bartis Attila egyébként úgy véli, hogy az irodalmi közéletben túlmitizálják barátságát Filip Floriánnal, mert a népek megbékélését látják benne. Az irodalmi évzárón a meghívottak felolvastak műveikből, az est végén pedig dedikálták könyveiket. Murányi elárulta, jövőre egy újabb román szerzővel, Mircea Cărtărescuval találkozhat az udvarhelyi közönség. Veres Réka Székelyhon.ro 2016. február 6.Vissza a végtelenbőlBeszélgetés Bartis Attilával Nemrég mutatták be Bartis Attila Rendezés című drámáját Marosvásárhelyen, a szerző színrevitelében. A több nyelvre lefordított írónak ez volt az első rendezése, és a több hónapos próbafolyamatot kihasználva, még a premier előtt ültünk össze egy baráti beszélgetésre. Amit az alábbiakban olvashatnak. – Mesélj egy picit Marosvásárhelyről. Innen származol, ’84-ben mentetek el. Milyen volt akkor a város, milyen volt visszajönni ide, mennyire játszik szerepet az életedben? Nem lokálpatriotizmusból kérdem… – Akár abból is kérdezheted, én a magam módján az vagyok. 1984. november 14-én mentem el innen. Olyan dátum ez, amit az életben nem felejtek el. Nagyon sokféleképpen el lehet menni, és én nagyon rosszul mentem el. Rosszul, rossz helyzetben, rossz korban. Gyakorlatilag összeért anyám elvesztése és Vásárhely elvesztése. Vásárhelyről úgy mentem el, hogy nem láthatom többé – apámat kitiltották az országból, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a forradalom után jöhettem haza először. Ráadásul mindez egy nagyon kritikus korban történt, 16 éves voltam. Hat évig nem voltam itthon, ez idő alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. Akkoriban Pestre nagyon keveset járhattak ki az emberek, és mire én ’90-ben először hazajöttem, addig a hajdani barátok, ismerősök közül többen már nem éltek, a fiatalabbak közül nagyon sokan már elmentek. Volt olyan ismerősöm, akivel naponta együtt ültünk a Tutunban, Pesten pedig harminc esztendő alatt kétszer láttuk egymást a mozgólépcsőn. És a hat év csak utólag volt hat év. Akkor, amikor benne vagy, egy örökkévalóság, mert nem tudod, hogy mikor lesz vége. A rendszerváltással ugyan véget ért ez az állapot, de mi az utolsó pillanatig nem hittük el, hogy ez a rendszer megváltozhat, bármennyire is vágytunk rá. Az öt és háromnegyedik esztendőben is úgy éreztem, hogy soha az életben nem fogok Vásárhelyre visszakerülni. Gyakorlatilag most jöttem rá, hogy nem is mitizálódott Vásárhely, hanem egyszerűen elgyászoltam. Lett egy elgyászolt város, tele az emlékhelyeimmel. És amióta rendszeresen – évente akár többször is – hazajárok, úgy jövök ide, mint amikor halottak napján kimegy az ember a temetőbe. Úgy járom végig ezeket a privát emlékhelyeket. Megállapítottam, hogy abból a lakásból, ahol anyai nagyanyám lakott, festékbolt lett, az utolsó lakásunkban, ahonnan elmentünk, egy gyógyszerészeti cég irodája van. A múlt héten kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm fia vezeti, így bemehettem és megnézhettem. Az apám szobájában még áll a cserépkályha, egyébként pingpongszobának használják. A pingpongszobában pedig azt látom, hogy itt volt az ágy, ott apám íróasztala, amott az enyém, ahol megtanultam írni és olvasni. A hajdani Lenin utcai házban, ahol laktunk, most szexshop van. Mindez kívülről nézve nagyon nosztalgikusnak tűnhet, de ez az eleven valóság. Jött azonban színház felkérése, aminek köszönhetően november közepétől február elejéig szinte folyamatosan Vásárhelyen voltam – ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem itthon. Ráadásul úgy, hogy dolgom legyen: reggel nyolckor kelek, tízkor bent kell lennem a színházban, próbán. És valami nagyon fura dolog történt: nem az elgyászolt Vásárhely telt meg újra élettel – az a Vásárhely valahol megmaradt ugyanolyannak –, hanem azzal párhuzamosan megszületett egy valóságos, élő város. Amelyiknek van napi aktualitása, hétköznapja, ünnepe. Ez a kettő számomra most egyszerre létezik – nagyon különbözőek ugyan, de mindkettő az enyém. – Lehet, hogy a kényszerű kivándorlás miatt alakult ki Benned a világjáró éned? – A világjáró énem annak köszönhető, hogy valami csoda folytán megadatott rá a lehetőség. Nem lennék ennyire világjáró, ha a külföldi meghívások ezt nem tennék lehetővé. Az esetek nagy részében valahol megjelenik fordításban egy könyvem, ott rendeznek egy bemutatót, vagy színházi premierre hívnak, esetleg alkotói ösztöndíjat kapok, és akkor megyek. Így jártam például az Egyesült Államokban, Kínában. Indonézia más történet. Nagyon hosszú ideje az volt az első olyan utazásom, aminek semmi köze nem volt a szakmához, az íráshoz. Soha nem jelentem meg indonézül, nem volt ösztöndíjam, én magam döntöttem úgy, hogy ott szeretnék tölteni legalább egy esztendőt. – Az írásaidban nagyon sok helyütt előfordulnak metafizikai kérdéskörök, utazási kérdéskörök. Hangulatában egyáltalán nem röghöz kötött az, amit írsz. Felfedezhető egy folyamatos mozgás különböző földek és levegők között, van egy felfele való járás a könyveidben. Ez magától jött, vagy azokat a kérdéseket, amik gyerekkorodban nagyon megterheltek – és később kiütköznek a regényeidben – ily módon dolgozod fel? A tudatalattidból szivárognak elő, és muszáj megírnod őket? – Igen. Egy csomó mindenre én sem tudom a választ. Elkezdek keresgélni, valamit találok: igen, ez ennek a gyökere, innen származik… Csak közben tudjuk, hogy minden gyökér szerteágazik. Van, amire rájön az ember, van, amire nem. Az írásnak mint munkának számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa. Nem azt írja az ember, amit eleve tud. Az az érdekes, hogy az ember akkor, ott, a munka folyamán jön rá dolgokra. Ha az, amit írok, engem sem tud meglepni, akkor lényegtelen. – Hogyan kezdtél el írni? Édesapád, Bartis Ferenc ismert költő volt, nem nyomasztott az elején, hogy az árnyékában nősz fel? – Egészen biztos, hogy volt a dolognak ilyen része is, de ez hála Istennek elég szerencsésen alakult. Még itthon voltunk ’83 tavaszán, és ahogy mindenki, úgy én is versikéket írtam. Apám jóban volt Huszár Sándorral, A Hét akkori főszerkesztőjével, és az én jóváhagyásommal elküldte neki két-három versemet, amik meg is jelentek. Különös tapasztalattá vált ez – egyrészt jelen volt benne az öröm, a büszkeség, másrészt eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy pontosan tudjam: ha nem apám küldi el a Bartis Attila verseit, akkor ezek a versek a büdös életben nem jelennek meg A Hétben. És ezzel le is zárult az egész történet. Anyám halála miatt, illetve ettől a pillanattól kezdve nagyon furcsán alakult a mi életünk. A klasszikus apa-fiú viszony átalakult, és onnan tovább két megtört, magányos férfi élt együtt egy lakásban. Persze, az apai felelősség, a fiúi szeretet, tisztelet megmaradt, de a Huszár Sándor-os történettől kezdve a szakmai érintkezés közöttünk a minimálisra csökkent. Az elején ez biztosan fájdalmas volt a számára, de vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és tiszteletben tartotta a döntésemet. Onnantól az írásaimat csak akkor látta, amikor azok már megjelentek. Ő volt az első, akinek bevittem A séta első példányát. Ráadásul én nem is publikáltam azelőtt. Ez rendhagyó, mert általában nem regénnyel, hanem kisprózával jelentkeznek először, főként folyóiratokban. Én nem publikáltam előtte sehol. A séta volt az első, nyilvánosságra került szövegem, ha A Hétben megjelent két-három zsenge verset nem számítjuk. – Ezért tértél át prózára? – Nem, prózát nagyon korán, már anyám életében elkezdtem írni. Novellatöredékeket például, amik nagyon keserű szerelmes levelekből alakultak kisprózává. A versírást akkor hagytam abba, amikor ’86-ban megismerkedtem Kemény Istvánnal. Megkaptam a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez című, első kötetét. Elolvastam a verseit, és onnantól kezdve nem írtam többé verset. Kemény a korai verseiben mérhetetlen, arcon verő pontossággal teremtette meg azt, ami felé én csak kapirgáltam. Ráadásul náluk, a teraszon, Budaörsön kezdtem el írni egy régi füzetbe A sétát, és az nagyon elvitt a próza felé. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen közöm a költészethez, prózát is gyakran úgy írok, mint ahogy verset írnak, kikopogom a szöveg ritmusát. A prózaírásban élem ki a költői ambícióimat. – Hogyan vélekedsz arról, hogy jelen pillanatban lent, román vidéken te vagy az egyik A magyar írók közül? – Nem csak én, mert nagyon szeretik Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot. De számomra ez iszonyatosan fontos volt! A nyugalom volt az első, ami románul megjelent, és az, hogy Bukarestben, az egyetemen szakdolgozatot írnak belőle, szinte hihetetlen. Gondolj bele: ha ’84-ben valaki ezt mondja nekem, szemberöhögöm. Érzelmileg a román kiadás volt számomra a legfontosabb, ennek volt a legnagyobb tétje. Lehet-e a nagyon fontos, kölcsönösen mindkét oldalt érintő dolgokról írni, beszélni, meg lehet-e találni azt a hangot, ami tényleg hiteles, érthető és elfogadható mindkét oldalon, anélkül hogy aktuálpolitizálós prózát írna az ember? Hála a Jóistennek, kiderült, hogy igen. Nagyon fura állatok vagyunk mi, nagyon furcsán működünk. A szélsőségek mindig szélsőségeket hívnak életre, csak az nem teljesen egyértelmű, hogy a két szél közül melyiket. Ha egyszer pofán vágnak a magyarságodért, akkor ez két szélsőség felé vihet el: te is pofán vágsz mindenki mást, ez az A változat. A B változat pedig az, hogy „Na ez az, amit soha, senkivel többet. Se más veled, se te mással!” És hogy melyik változat felé térsz el, nincs ahonnan kiszámolni, én sem tudom, hogy nálam miért az utóbbi következett be. Egészen biztos, hogy nem azért, mert olyan szép és nemes és okos vagyok, hanem számomra is láthatatlan okok miatt. Ha egy szöveg tényleg tud működni a túloldalon, a román oldalon, akkor annak olyan az olvasata, mint amilyet szántam neki. És ez számomra nagyon fontos. Mindennek köszönhetően születtek irodalmi ismeretségnek induló, de azon már jóval túl levő barátságok: Filip Floriannal például, aki a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózaírója. – Fotográfusként is letetted a névjegyed, de ez az az éned, amit kevesebben ismernek. – Nem véletlenül. Fotográfusként ugyan nagyon sokat dolgozom, de a képeimből kevés került nyilvánosságra. Alkalmazott fotográfiával nem foglalkoztam, nem voltam divatfotós, reklámfotós, sajtófotós. Az egy olyan része a fotográfiának, ami alkatilag tőlem idegen, nem tudnám jól művelni. Én egy nagyon szubjektív fotográfiát csinálok, és ahhoz képest, hogy milyen kevés képet adtam ki a kezemből, panaszra semmi okom. Három éven keresztül megkaptam Pesten a Pécsi József fotóművészeti alkotói ösztöndíjat, amit úgy ítéltek nekem, hogy előtte egyetlen kiállításom volt Budapesten, ’96-ban. A pályázatra úgy adtam be a képeket, hogy fénymásolatokat készítettem róluk, és megírtam, hogy az eredetit nem adom ki a kezemből. Nemrég megjelent a legújabb könyvem, így a következő pár év a fotográfiáról fog szólni, az anyagok feldolgozásáról. – Amikor fényképezel, az írói éned teljesen kikapcsol? – Azért nem kapcsol ki, mert nekem nincsen írói énem, ahogy nincsen fotográfusi sem. Az írói én egy átgondolt, strukturált tudatosságot, permanens írói öntudatnál levést jelent, ami valószínűleg sokaknál megvan, de belőlem teljességgel hiányzik. A nyugalommal kapcsolatban például sokan mondják, hogy a könyv megírását el sem tudják képzelni másképp, mint hogy én azt kockás papíron előre kicentiztem. Föl sem merült. Ha nekem előre el kéne készítenem egy szerkezeti vázlatot, amit szépen lassan felöltöztetek, megbolondulnék! Létezik amúgy ilyen, ez egy teljesen legitim dolog, csak én nem így működöm. Az, ami utólag egy nagyon pontos, átgondolt struktúrának tűnik, gyakorlatilag úgy született meg, mint egy feltételesen szabad asszociáció. Jött és írtam. Nincs írói énem, fotográfusi énem – van egy látásom, ami olyan amilyen. Amikor sikerül, és jönnek a szavak, akkor írok, amikor pedig nem, akkor fényképezek. – A színházhoz hogyan találtál el? Most rendeztél először, de nem ez az első színdarabod. – A Rendezés a három és feledik, mert írtunk egy négykezest is Kemény Istvánnal, amin jól össze is vesztünk. Vásárhelyen gyerekkorom utolsó pár esztendejét a színművészeti egyetem mellett töltöttem, a Köteles utcában laktunk. A Stúdió Színház vészkijárata a mi udvarunkra nyílt. Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem. Sőt, egy ilyen drámából érettségiztem: magyar irodalomból a tétel egy szabadon választott, XX. századi drámaelemzés volt. És anélkül, hogy különösebben fontolgattam volna, hogy olyat illene választani, amit olvastam, Dürrenmatt Pillanatkép egy bolygóról című drámáját elemeztem. Két szépséghibája volt a dolognak: egyrészt soha az életben nem olvastam a darabot (de az összes előadását végigültem), másrészt, hogy ez a darab kötetben nem jelent meg. Lett is baj belőle. Ez volt az első, szorosabb kapcsolat a színházzal. Később, ’89–’90-ben az első feleségemmel színházban ismerkedtem meg, és egy rövid időre eltévedtem a Fodor Tamás vezette Stúdió K színházhoz, gyakorlatilag véletlenül. Ez egy fél évig tartott. A következő A nyugalom első, magyarországi színházi bemutatója volt a budapesti Nemzetiben, Garas Dezső rendezésében. Megjelent az erősen színházhoz kötődő regény, és Budapesten egyszer csak azzal szembesültem, hogy színészkörökben nagyon fontos könyvvé vált. Nagyon sok színész olvasta, olyanok, akikkel azelőtt nem volt személyes kapcsolatom. Jöttek, megkerestek, beszélgettünk. Schwajda György, a budapesti Nemzeti első igazgatója kért meg, hogy írjam meg a színpadi változatot a színház számára, és azt rendezte Garas. A három hónapig tartó próbafolyamatnak szinte az összes próbáján részt vettem. Udvaros Dorottya játszta a főszerepet, kőkemény meló volt. Voltak tehát kapcsolódási pontjaim, és amikor megnéztem a Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nyugalmat, egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer az életben szeretnék rendezni. Keresztes Attila meghallotta ezt a mondatot, és meghívott rendezni Marosvásárhelyre. – És ezzel egy kerek ívet leírt a történeted. Gyerekként elindultál a Köteles utcából, a Stúdió mellől és visszatértél majdnem ugyanoda. Úgy, hogy már a saját darabodat rendezed… Ez nagyon ritka egy ember életében. – És teljesen valószínűtlen. Radu Afrim A nyugalom rendezése közben meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy Bukarestben mennyien ismerik a regényt, Vásárhelyen szinte ismeretlen. Volt ennek számomra egy olyan keserűsége, amit hangosan soha nem mondanék el, mert úriember vagyok. De azt látom, hogy a színészeknek is fontos, mindegyikünk küzd, kínlódik, remélem, hogy vállalható lesz az előadás. – A sajtótájékoztatón azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb fal, az, hogy nem fognak elfogadni, leomlott. Hogyan sikerült ezt a valószínűleg nem is létező gátat áttörni? – Mindenkinek van egy önképe, és ez az önkép elég sok helyen sántít. Az írás magányos dolog. Akkor, abban a pillanatban nincs helye ott senkinek, sem szerelemnek, gyereknek, semminek. És ha van közösségi munka, akkor a színház maga az. Ha úgy éled az életed, hogy ülsz a sarokban és írsz, akkor anélkül, hogy gondolkodnál róla, kialakul benned az a kép önmagadról, hogy te csak erre vagy alkalmas. Én most valamiféle ördögi körbe, csapdába kerültem. Azt gondoltam – egyébként okkal – magamról, hogy a közösségi munkára való alkalmatlanságom egy pár, nem kifejezetten szimpatikus tulajdonságomból fakad. Például nagyon uralkodó típus tudok lenni, ráadásul váratlanul. Fizikai agressziónak nyoma nincs, de egy pillanat alatt olyan aurát tudok teremteni magam körül, hogy utána én szégyellem magam. És ez nekem legalább annyira pocsék, mint azoknak, akik ott vannak körülöttem. Ezzel nagyon sokat küzdöttem az idők során, és most néha olyan helyzetben találtam magam, hogy épp erre lenne szükség. Eltökélt szándékom volt az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok ilyenfajta hierarchiát, miközben a színház pont ezt követeli. A színháznak a lényegéhez tartozik, enélkül nem tud működni. És amikor egyetlenegyszer szakadt el a cérna, és épp csak felszisszentem, P. Béres Ildikónak felcsillant a szeme, hogy na végre, mondjad, szidjál! De én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit, maradjunk inkább a pozitív megerősítésnél. Tudom, hogyan dolgoznak rendezők, hogyan gyötrik, tapossák a színészeket, akik utólag hálásak nekik ezért. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nagyon másképpen fogom csinálni. K. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely) 2016. április 12.VersvárVerstalálka címen szervezte idei magyar költészet napi rendezvényét a Bod Péter Megyei Könyvtár: az elképzelés szerint közéleti személyiségek olvasták fel kedvenc versüket, szóltak pár szót a versválasztásról – a verses-zenés est azonban igazi kalákában összehordott, nem is házzá, de erős várrá vált, melynek felépítésében nagy-nagy szerepet játszott – a szó szoros értelmében is – az Evilági együttes és annak vezetője, Orbán Ferenc, aki amúgy a rendezvény ötletgazdája is. Kezdetben vala a ritmus, de a ritmusélménynek bennünk kell létrejönnie – valahogy így van ez a verssel is, olykor megszólít, máskor mi keressük meg – vezette fel a Verstalálkát a házigazda Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. Az immár klasszikussá vált Kányádi Sándor-meghatározást – a vers az, amit mondani kell – továbbgondolva hozzátette: a verset olvasni és hallgatni is kell – az est erről szólt. A témakörönként csoportosított versek felolvasását Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatója kezdte. Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani című verse középiskolás kora óta kedvence, persze, az idők során mondanivalója számára sokat változott: ha korábban lendületes kérdésként fogta fel, mára inkább fohásszá vált – mondta. Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója beismerte, nehezen tudott választani, hiszen miként kedvenc nótája, úgy kedvenc verse sincs: mindet egyformán szereti. Reményik Sándornak az Akarom című versére mégis azért esett választása, mert úgy érzi, e rohanó, egoista világban egy mementó. Klárik Attila, a LAM Alapítvány ügyvezető igazgatója anyanyelvünk egyedi szépségére hívta fel a figyelmet Faludy György Óda a magyar nyelvhez című versével. Vass Hunor karateedző, a Sport-All Klub vezetője arról vallott, hogy a nagyvilágban való bolyongásának véget vetett, és a hazajövetelt választotta, ebben nagy szerepet játszott a Wass Albertről készült, általa Budapesten látott film, felolvasott versét – Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz! – is ez indokolta. Gáj Nándor, a Művészeti Népiskola igazgatója előbb olvasott – Ady Endrének a Nekünk Mohács kell című versét –, majd elmagyarázta, miért eme „átokverset” választotta: mert minden naphoz illik, míg rá nem jövünk, hogyan lett a Hunor és Magyar ősmítoszból egy kötelező Káin és Ábel mítosz – mondta. Lőfi Gellért, a Plugor Sándor Művészeti Iskola igazgatója beugróként olvasott fel – ám ez sem történet nélküli. Az iskolai könyvtárrendezés során akadt kezébe ugyanis egy elnyűtt József Attila-kötet, azt felütve épp arra a versre nyílott, melyet felolvasásra kiosztottak neki: A számokról. És meglepődött akkor – és talán most is a közönség –, hogy mennyire egyszerű a magyar nyelv, és mennyire szépen tudnak bánni emberek a szavakkal. Harmadik körben a szerelem és humor került terítékre: Kőmíves Noémi magyar szakos tanfelügyelő szintén a választás nehézségéről beszélt, hogy végül mégis József Attilától olvasott fel, azzal indokolta: a Kopogtatás nélkül olyasmire tanít, hogy érdemes őszintének lenni. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke csak utalt arra, miért választotta László Noémi Körforgás című versét: köti valami hozzá, de az maradjon az ő és még valaki titka. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a „kontrasztember” szerepét vállalta, azaz a fennkölt, szép szerelmes versek után a székely irodalom egy jellegzetes darabját, Orbán János Dénes Kákámákia című hőseposz-paródiáját olvasta fel – nagy derültséget kiváltva. Végül az idő, a költők (és nemcsak) másik kedvelt témája vált a felolvasások középpontjává: Szonda Szabolcs Kemény Istvánnak Egy nap élet című versét, Orbán Ferenc Szőcs Gézának Add rá a benned alvó gyanútlan kisgyerekre című versét olvasta fel. A versblokkok között az Evilági kiskoncertje szórakoztatta a közönséget, régebbi dalaik mellett egy vadonatúj, a Székely Legendáriumnak készült Ika vára ének is elhangzott, és végül a közönséget is dalolásra csábították, hiszen egyik legismertebb megzenésítésüket, Muszka Sándornak a Hajnali énekét mindannyian együtt dúdolták-énekelték. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 29.Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár CsíkszeredábanRomániai és magyarországi könyvkiadók újdonságai, író-olvasó találkozók, könyvbemutatók, felolvasások és még számos program várja mindazokat, akik ellátogatnak május 5-8. között az első Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásárra Csíkszeredában. Az Expo-Har és a Media Proinc szervezte – társszervezésben a Csíkszereda Polgármesteri Hivatallal, Hargita Megye Tanácsával és a Hargita Megyei Kulturális Központtal, valamint Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusával – könyvvásáron huszonöt magyar és három román könyvkiadó mutatkozik be. A rendezvény központi helyszíne a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Háza, de ezen kívül kávéházakban és a város különböző helyszínein is tartanak az olvasáshoz, a könyvekhez kapcsolódó foglalkozásokat, előadásokat. „Úgy gondoltuk, hogy ha pár napra is, de megpróbáljuk Csíkszeredát olvasólázban tartani. Konzultáltunk a marosvásárhelyi könyvvásár szervezőivel, ők adtak pár ötletet, hogy mivel érdemes foglalkozni, milyen elemeket próbáljunk előtérbe helyezni, hogy sikeres legyen a rendezvény, és reméljük, ez így is lesz” – mondta el lapunknak Csipor Attila, az Expo-Har igazgatója. A vásár hivatalos megnyitóját május 5-én 16 órától tartják, és pénteken, szombaton, valamint vasárnap délelőtt 10 és délután 7 óra között látogatható. Május 6-án 11 és 13 óra között a Gutenberg és Alutus nyomdákban iskolások számára mutatják be a nyomdamesterséget. 13 órától együttműködve a Kájoni János Megyei Könyvtárral az olvasásért tartanak villámcsődületet a Szabadság téren. 15 órától Prohászka Rád Boróka tart előadást a Szakszervezetek Művelődési Házában Az olvasó mint detektív címmel. 16 órától Vida Gábor íróval és Kemény István író/költővel találkozhat a közönség. 17 órától Barabás Réka (Pufi) vidám pantomimjátékát tekintethetik meg és gyerekfoglalkozáson vehetnek részt. 21 órától a Grundba Slam Poetry lesz. Május 7-én 11 órától a vásár helyszínén olvasómaraton kezdődik. Bárki elviheti kedvenc könyvét és olvashat belőle. 12 órától könyvjelző készítés, 14 órától pedig író-olvasó találkozó Jánk Károly költővel. 18 órától Tompa Andrea írónővel találkozhat a közönség. 19 órától a Kiszáll a Madár koncert keretében a Sárik Péter Trió lép fel Beethoven műveinek jazz-feldolgozásaival a Csíki Moziban. Május 8-án 11 órától a művelődési házban Szabó Enikő (ének) és Varga Nándor (gitár) magyar költők műveiből ad elő verseket és dalokat. 12 órától a Csíki Játékszín színészei különböző helyeken olvasnak fel. Ezeken a programokon kívül a vásáron részt vevő könyvkiadók is szerveznek író-olvasó találkozókat szerzőkkel és szerkesztőkkel. Érdemes az esemény Facebook-oldalát ( Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár) követni, ahol folyamatosan frissítik a találkozókkal kapcsolatos információkat. Péter Beáta Székelyhon.ro 2016. május 5.Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár CsíkszeredábanRomániai és magyarországi könyvkiadók újdonságai, író-olvasó találkozók, könyvbemutatók, felolvasások és még számos program várja mindazokat, akik ellátogatnak május 5–8. között az első Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásárra Csíkszeredába. A vásáron huszonöt magyar és három román könyvkiadó mutatkozik be. A rendezvény központi helyszíne a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Háza, de ezen kívül kávéházakban és egyéb helyszíneken is tartanak az olvasáshoz, a könyvekhez kapcsolódó foglalkozásokat, előadásokat. „Úgy gondoltuk, hogy ha pár napra is, de megpróbáljuk Csíkszeredát olvasólázban tartani. Konzultáltunk a marosvásárhelyi könyvvásár szervezőivel, ők adtak pár ötletet, hogy mivel érdemes foglalkozni, milyen elemeket próbáljunk előtérbe helyezni, hogy sikeres legyen a rendezvény, és reméljük, ez így is lesz" – mondta el lapunknak Csipor Attila, a vásárt is tető alá hozó Expo-Har szervezőiroda igazgatója. A vásár hivatalos megnyitóját csütörtökön 16 órától tartják, és pénteken, szombaton, valamint vasárnap délelőtt 10 és este 7 óra között látogatható. Pénteken 11 és 13 óra között a Gutenberg és az Alutus nyomdában iskolások számára mutatják be a nyomdászmesterséget. Délután egy órától együttműködve a Kájoni János Megyei Könyvtárral az olvasásért szerveznek villámcsődületet a Szabadság téren, majd 15 órától Prohászka Rád Boróka tart előadást a Szakszervezetek Művelődési Házában Az olvasó mint detektív címmel. Vida Gábor íróval és Kemény István költővel, íróval 16 órától találkozhat a közönség, majd 17 órától Barabás Réka (Pufi) vidám pantomimjátékát tekinthetik meg az érdeklődők, a kicsik pedig gyerekfoglalkozáson vehetnek részt. A nap slam poetry előadással ér véget. Szombaton 11 órától a vásár helyszínén olvasómaraton kezdődik, amelyen bárki felolvashat egy részletet kedvenc könyvéből. Jánk Károly költővel 14 órától szerveznek író-olvasó találkozót, 18 órától pedig Tompa Andrea kolozsvári származású, Budapesten élő írónővel. Este héttől a népszerű Sárik Péter Trió lép fel Beethoven műveinek dzsesszfeldolgozásaival a csíki moziban. Vasárnap 11 órától a művelődési házban Szabó Enikő (ének) és Varga Nándor (gitár) magyar költők műveiből ad elő verseket és dalokat. Ezeken a programokon kívül a vásáron részt vevő könyvkiadók is szerveznek író-olvasó találkozókat szerzőkkel és szerkesztőkkel. Érdemes a Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár Facebook-oldalát követni, ahol folyamatosan frissítik a találkozókkal kapcsolatos információkat. Péter Beáta Krónika (Kolozsvár) 2016. június 2.Jó költészetből nagy költészetA kisebbségi irodalmak kategóriában Vak visszhang című verseskötetéért Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, illetve Ivo Muncian szerb költő vehette át a Romániai Írók Szövetsége által kiosztott, az elmúlt év legjobb könyveit értékelő díjat. Az elismeréseket kedden este a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházban adták át. A Romániai Írók Szövetsége nagydíját Mircea Cărtărescu nyerte el Solenoid című kötetéért. Fekete Vince a Krónika megkeresésére elmondta: örül az elismerésnek, akárcsak az eddigi díjaknak, de ez nem valaminek a végét jelenti. „A díj és a vele járó öröm természetesen nem azt jelenti, hogy lefékeztem, ugyanúgy megyek tovább, mint eddig, csak legyen erő és egészség. Ha valaki benne van egy nagyobb tervben, akkor igyekszik előre tekinteni" – fogalmazott Fekete Vince. A költő elárulta, hogy már évek óta dolgozik a Vargaváros című verseskötetén, amely Kézdivásárhely egykori céheinek, a tímárok, kalaposok, üstösök világába kalauzolja majd az olvasót. A kézirat jelenleg több száz oldalra rúg, ezzel a hatalmas anyaggal bajlódik a szerző, mint mondta a versek egyelőre a helyüket keresik a szövegtestben, folyamatosan változtatja a sorrendjüket, de a verseken belül is akad szerkesztenivalója. Kemény István budapesti költő szerint Fekete Vince most díjazott, válogatott és új verseket tartalmazó kötetéből, a Vak visszhangból kiderül, „hogyan lesz egy nagyon jó költészetből nagy költészet". Ezzel kapcsolatban a költő elmondta, ez nem azt jelenti, hogy másképp dolgozna, mint eddig, a kötet szerkesztése közben, ahogy végiglapozta a korábbi könyveit, és kiválogatta azokból a szerinte legjobbakat, neki is alkalma volt újra számba venni az eredményeket. „A kritikusok is rámutattak erre, és magam is meggyőződhettem róla, hogy az első két kötetem után érzékelhető egy jelentőseb változás, fordulat a költészetemben. Az első kettőben még más hang szólalt meg, igaz ezekben a csírákban, torokköszörülésekben is feltűnnek már itt-ott az előremutató motívumok, amelyek a későbbi írásaimban váltak meghatározóvá, ott tudtak kibontakozni" – fogalmazott ezzel kapcsolatban a szerző. „Fekete Vince a cáfolata számomra minden olyan gondolatnak, amely szerint a költészet meghalt. Az ő verseiben iróniával elegyülő fájdalom jelentkezik. Fekete Vince tudja, hogy mi a vers" – írta a könyvről és szerzőjéről Markó Béla költő. A Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókszervezete egyébként múlt héten osztotta ki a tavalyi könyvtermést értékelő díjait. Cseke Péter tavaly megjelent Borongós ég alatt, illetve Valori ale presei maghiare din România (1919–2004) című sajtótörténeti munkáiért Kacsó Sándor-díjban részesült, Horváth Benji költő pedig Beatcore című verseskötetéért kapta meg a Dsida Jenő-díjat. Varga László Krónika (Kolozsvár) 2016. szeptember 30.Fiatal romániai magyar költők verseinek román fordítását is bemutatják a Kolozsvári Nemzetközi KönyvfesztiválonKolozsvár főterén már épülnek a pavilonok, ingyen könyveket osztogatnak a fesztiválbuszon. Kedden kezdődik a 4. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál. A Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál kedden 13 órakor nyit Kolozsvár főterén, de a Kolozsvári Olvasókat (így, nagybetűvel) már 12 órára várják a Babeș-Bolyai Tudományegyetem főépülete elé egy könyvvel a kezükben, hogy együtt vonuljanak át a főtérre. Közben néha megállnak majd egyet olvasni – akár hangosan is – a magukkal hozott könyvekből. A fesztiválbusz már csütörtökön elindult a 24-es autóbusz vonalán és október 10-ig közlekedik. A két nagy Kolozsvári bevásárlóközpontot, azaz a város nyugati és keleti részét összekötő autóbuszvonalon naponta 100 csomag ingyen könyvet osztanak szét az utasok között. Így népszerűsítik az olvasást, a fesztivál jelmondatának megfelelően, szelíd erőszakkal: „A könyvtől nem menekülsz! (De carte nu scapi!)”. Az ötnapos, október 9-én, vasárnap záruló rendezvényre számos külföldi meghívott érkezik. Alessandro Baricco és Franco Moretti Olaszországból, Mario Bojórquez és Alí Calderón Mexikóból, Andrei Codrescu az Amerikai Egyesült Államokból, Adam Puslojić Szerbiából, Mite Stefoski Makedóniából, Josef Straka Csehországból és Étienne Verhasselt Belgiumból. A fesztiválon jelen lesz Mircia Dumitrescu képzőművész, akinek Nichita azi címmel kiállítása nyílik a főtéri pavilonban és Mircea Cărtărescu író, aki szombaton, október 8-án találkozik a Kolozsvári közönséggel. Szerdán este 10 órakor irodalmi „Jam Session”-t szerveznek a főtéri Diesel klubban. Itt költők olvashatják fel szabadon verseiket, bárkit szívesen látnak, ott lesznek a fesztivál díszvendégei is. Franco Moretti olasz irodalomkritikust a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tiszteletbeli doktori címmel tünteti ki, Alessandro Bariccot pedig, aki íróként, rendezőként és zenekritikusként is ismert, nem csak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, hanem a Gheorghe Dima Zeneakadémián is tiszteletbeli doktorrá avatják. Kedden este 6-tól mutatják be a fiatal romániai magyar költők antológiájának román fordítását. André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár és Serestély Zalán verseit Dósa Andrei ültette át román nyelvre, aki korábban Kemény Istvánt, Kosztolányi Dezsőt, Szabó Magdát is fordított. A könyvbemutatók mellett érdekes előadásokra is lehet számítani, szerdán délután 5 órától például a román származású amerikai író, költő, Andrei Codrescu az idén száz éves Dada mozgalomról és kortárs hatásairól tart előadást a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának Popovici termében. maszol.ro 2017. február 16.A nagy verslista – Jelenkor-szavazás kortárs magyar versekrőlA Jelenkor szerkesztősége szerette volna felmérni, hogy mi számít ma legfontosabbnak a kortárs magyar irodalomban, ezért kritikusokat kértek fel, hogy „szavazzanak műnemenként, műfajonként művekre, árulják el, szerintük melyik a harminc legfontosabb regény, vers, verseskötet, novelláskötet, színpadi mű, értekező próza, műfordítás, magyar nyelven megjelent populáris mű az utóbbi három évtizedben”, olvasható a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat online kiadásában (www.jelenkor.net) Arról, hogy miért az elmúlt harminc évet veszik figyelembe, és miért harmincas a lista, a Jelenkor szerkesztősége így vélekedik:„Mivel a »kortárs« nem pontosan meghatározható időkeret, ezért úgy döntöttünk, az utóbbi harminc évet tekintjük az irodalomtörténet jelenkorának, és szimbolikus gesztussal az 1986-os évet, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című műveinek megjelenési évét tekintjük fordulópontnak. Szavazni tehát a következő évtől, azaz 1987 januárjától 2016 decemberig tartó időszakban megjelent művekre lehet. És azért 30 legjobb, mert az első tízet talán könnyebb megsaccolni-kitalálni, a második, harmadik tíztől több meglepetés várható”. Megjegyzik továbbá, hogy természtesen tudják, „a kanonikus listák és rangsorok csak arra jók, hogy vitatkozzanak velük, és azt is, hogy az évszámhoz kötött korszakhatárok mindig megkérdőjelezhetők”, és azzal is tisztában vannak, hogy az esztétikai érték nem dönthető el szavazással. Mint írják, ajánlatnak, nem verdiktnek tekintik a listákat, és „a szavazások eredményét természetesen lehet bírálni, kiegészíteni”. A „kiszámolás” módszeréről is megtudunk részleteket, e szerint „a kritikusok úgy szavaznak, hogy a 30-as listákat értéksorrendbe rendezik: kinek-kinek a listáján az első helyezett 30, a második 29 pontot kap stb., a szerkesztőség pedig egyszerű összeadással hozza létre az összesített listákat”. A szerkesztőség arra is kitér, hogy miért kritikusokat kértek fel a szavazásra. Mint írják, „írókat, költőket, szerkesztőket, műfordítókat vagy éppen nem az irodalmi élethez tartozó jeles művészeket és értelmiségieket is felkérhetnénk szavazásra. Továbbá csinálhatnánk teljesen nyitott, internetes közönségszavazást. Elvégre a kortárs irodalom az olvasóké, nem a kritikusoké. Mi mégis kritikusokat kértünk fel, mert úgy gondoljuk, a kritikus az, akitől a leginkább elvárható, hogy szükség esetén esztétikai érvekkel is alá tudja támasztani értékítéleteit, és ő az, aki hagyományosan feladatának tekinti az irodalmi szempontokra tekintő, független műbírálatot. Szerintünk tehát az efféle ajánlatok összeállítása elsősorban a kritikusok dolga”. A napokban megjelent az induló sorozat első darabja, íme tehát a 30 legjobb kortárs magyar vers a kritikusok szavazata alapján. (Megjegyzés: A 30/30-as verslista végül nem harminc, hanem harminckilenc címet tartalmaz. „Ez azért alakult így, mert sok lett a megosztott helyezett. Ha meghúztuk volna harmincnál a vonalat, akkor nem lehetett volna eldönteni, több egyforma pontszámú vers közül melyiket hagyjuk le a listáról”, olvasható a szerkesztői magyarázat a Jelenkor online-on). Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig (418) Parti Nagy Lajos: Rókatárgy alkonyatkor (200) Kemény István: Egy nap élet (187) Tandori Dezső: Londoni Mindenszentek (181) Tandori Dezső: A Semmi Kéz (139) Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén (106) Tolnai Ottó: Mi volt kérded a legszebb Dániában (94) Tóth Krisztina: A világ minden országa (93) Kemény István: Fel és alá az érdligeti állomáson (84) Kántor Péter: Megtanulni élni (83) Rakovszky Zsuzsa: Decline and fall (82) Márton László: Bowen monológja sötétben (80) Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt (67) Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca (64) Szabó T. Anna: Elhagy (64) Borbély Szilárd: Hosszú nap el (63) Baka István: Farkasok órája (62) Sziveri János: Bábel (60) Tóth Krisztina: Kutya (58) Térey János: A gyönyörű gyár (56) Kemény István: A néma H (54) Varró Dániel: Minden olyan mint minden (53) Borbély Szilárd: Tenger könnyek csillaga (52) Orbán Ottó: A magyar népdalhoz (52) Kukorelly Endre: Azt mondja aki él (50) Oravecz Imre: Közelítő nap (49) Tóth Krisztina: Havak éve I-III. (48 Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok (47) Kántor Péter: A könyvespolc előtt (45) Parti Nagy Lajos: A Csorba-kert (45) Tóth Krisztina: Kelet-európai triptichon (45) Borbély Szilárd: Karácsonyi szekvenciák (44) Borbély Szilárd: A tízezer (43) Kemény István: Célszerű romok (43) Petri György: Sár (43) Tandori Dezső: Szakadj ki (43) Térey János: Fagy (43) Borbély Szilárd: Pegazus, szárnyak (40) Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm (40) A verslista az alábbi kritikusok szavazatai alapján jött létre: Balázs Imre József, Bedecs László, Bozsoki Petra, Csehy Zoltán, Csuhai István, Fekete Richárd, Görföl Balázs, Halmai Tamás, Harmath Artemisz, Károlyi Csaba, Kálmán C. György, Keresztesi József, Kőrizs Imre, Krupp József, Lapis József, Mekis D. János, Mohácsi Balázs, P. Simon Attila, Sántha József, Szénási Zoltán, Tarján Tamás, Turi Tímea. Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 5.Kultúra fiataloknak is (Szent György Napok)Közel száz program várja a közönséget az idei városnapok első részében, a kulturális héten, és jelentős részük a fiataloknak szól, illetve feléjük is nyit témájában, műfajában, tálalásban, még a jegyárakban is. Az idén ugyanis fél áron válthatnak színházi belépőt a diákok, egyetemisták és a nyugdíjasok, de sietniük kell, mert csak a helyek 20 százalékára adnak kedvezményt. A városnapok honlapja – www.szentgyorgynapok.ro – tegnaptól működik, és nem csak a kínálat tanulmányozására alkalmas, hanem az online jegyvásárlást is lehetővé teszi. A legdrágább teljes árú belépő 40, a legolcsóbb 10 lej, a bábszínházba gyermekeknek és felnőtteknek 7 lejes egységárat szabtak. Ebben az évben a legkisebbek számára is van előadás: a nagyváradi Lilliput Bábszínház 0–3 éveseknek készített Kezeslábas műsorát az erős és aktív helybeli kismamaközösségnek hívták meg; ugyanez a társulat Az égig érő fa meséjével a nagyobb gyermekekhez is szól. Két népmese-feldolgozással – Az élet és a halál vize, Angyalbárányok – érkezik a felvidéki Écsi Gyöngyi, a debreceni Vojtina Bábszínház pedig egy kortárs népmesét hoz a 8 éven felülieknek és szüleiknek, Tessék engem megmenteni címmel. A kolozsvári Puck Bábszínház nonverbális képzőművészeti és zenei kalandozására magyar és román családok egyszerre is mehetnek, román nyelvű mesejátékkal a brassói Arlechino Bábszínház érkezik – közölte a gyermekprogramokat szervező Péter Orsolya, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház művészeti vezetője. Azt is elmondta: mivel idén a kulturális hét a tavaszi vakáció idejére esik, szervezett csoportokra nem számítanak, a szülőknek, nagyszülőknek kell elkísérniük gyermekeiket, egész családok számára kínálnak közös szórakozást április 23-tól 27-ig (vasárnaptól csütörtökig) délelőtt és délután. A nagyobbak, a fiatalok és szüleik számára főként őket foglalkoztató témájú előadásokat hívtak meg, kevesebb kőszínházat és több független hazai társulatot. A Szent György Napokat szervező Knopp Ildikó, a városimázs iroda munkatársa csak néhányat emelt ki közülük: a temesvári Csíky Gergely Színház által játszott Hair musicalt, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Dogs and Drugs (Kutyák és drogok) előadását, kolozsvári és bukaresti alkotóműhelyek produkcióit a szülői ellenőrzésről és a fiatalok jövőképéről. A zenei kínálatból a Queen Classics nyitókoncertjén kívül egy orgona- és kürthangversenyt, Szabó Tibor Meseautó című sanzonestjét, a látványelemekkel gazdagított Cinematic Bones Ft. Bocskor Bíborka-koncertet, a székesfehérvári Blahalouisiana együttest, valamint a szerdától péntekig működő blueskocsmát említette, ahol Vali Răcilă dzsesszzenész is fellép. Az irodalom iránt érdeklődők sem maradnak szárazon: bár e téren is elsősorban a fiatalokat kívánják megmozdítani, ismert szerzőkkel is találkozhatnak az olvasni szeretők. Többek között Kemény István, Németh Gábor, valamint a magyar fordításban is olvasható Simona Popescu és Cristian Tudorescu lesz a város vendége, de a Pulzart fesztiválokról ismerős interdiszciplináris rendezvényeket, könyvbemutatókat is tartanak. És persze a mozi sem marad ki, ha már megvan: április 22-én este országos premier helyszíne lesz, a Kojot magyar filmdráma romániai bemutatója után közönségtalálkozóra is sor kerül; a filmet vasárnap és hétfőn is meg lehet nézni. És a moziban is lesz gyermekprogram: a Székelyföldi legendárium rajzfilmsorozat zenéjét szerző Evilági együttes lemezbemutatóján a három legújabb fejezetet is megnézhetik a meserajongók. Új színekkel vagy inkább hangokkal gazdagodik a Szent György téri Közösségi színpad is, ahol ezúttal is elsősorban a helybelieké a főszerep, de a rétegzenekarok mellett a fogyatékkal élők is fellépnek, és utcabál is lesz. Pénteken hagyományosan a diákegyütteseké a Sugás Áruház előtti pódium, a napot az Ismerős Arcok együttes zárja. A szombat esti utcabál előtt – amelyen DJ Vanothek és MC Anastasia keveri a zenét – a Kistehén lép fel, vasárnap az Outsider Fest Headliner keretében a fogyatékkal élő amatőr és hivatásos zenekaroknak lehet tapsolni, végül pedig a magyarországi Zuboly együttesnek. Mindez csak ízelítő, a teljes program ennél sokkal gazdagabb, kiállítások, táncbemutatók, egyebek is vannak még, és a múzeumkert programját még csak ezután véglegesítik – hangsúlyozta Knopp Ildikó. A vásári hétvégén gyermekváros is lesz, a Bodok Szálloda előtti parkolóban, de csak kíméletesebb eszközökkel, nagy játékgépeket az idén sem fogadnak a városünnepen. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 21.Beszélő irodalom a Szent György NapokonMagyarországi alkotók, helyi szerzők és a kortárs román irodalom szereplői is jelen lesznek a szombaton kezdődő Szent György Napokon. A városünnep keretében az alkotók részvételével mutatják be a Kojot című, Kostyál Márk rendezte új magyar filmdrámát. Tartalmi változatosság, sokszínűség jellemzi az idei Szent György Napok irodalmi kínálatát. A szervezők igyekeztek egyensúlyt biztosítani: a meghívottak között egyformán jelen vannak magyarországi alkotók, helyi szerzők és a román kortárs irodalom meghatározó szereplői – összegezte csütörtöki sajtótájékoztatóján Szonda Szabolcs. Az április 22. és 30. között szervezendő, 26. városnapok kulturális hetének társszervezője, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója leszögezte, mérvadó szerzőket hívtak meg, igyekeznek olyan jelenségeket, tematikai és szerzői vonulatokat felmutatni, amelyek meghatározóak jelenleg az irodalomban. A régió kultúrtörténete szempontjából két fontos kötetet mutatnak be: Puskás Attila Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors, valamint Nagy Lajos Orvosainkra emlékezünk című könyvét. A beszélő irodalom sorozatban Németh Gábor író, forgatókönyvíró és Kemény István író visszatérő vendégek, a két József Attila-díjas szerzővel Szegő János kritikus, szerkesztő beszélget. Az eseményeken nemcsak az alkotók műhelyébe, műveire engednek betekintést, hanem kontextusba is helyezik az alkotásokat. A román kortárs irodalom két jeles képviselője, Simona Popescu és Cristian Teodorescu mutatkoznak be a sepsiszentgyörgyieknek, velük Adrian Lăcătuș irodalomkritikus beszélget. Szonda Szabolcs hangsúlyozta, az elmúlt években sikeresen próbálkoztak a műfajok elegyítésével, idén a ConTeiner sorozatban lesz KocsmaBeat zenés felolvasóest Czinki Ferenc magyarországi íróval, bemutatkozik Kiss Tibor Noé transznemű író és Paul Arva Mină de gânduri című kötete alapján zenés irodalmi előadásra kerül sor. A Szent György Napok kulturális hete szombaton kezdődik, a nyitó hangverseny a QueenClassics by Vlad Maistorovici lesz a Bukaresti Szimfonikus Zenekar közreműködésével. A részletes program megtalálható a Szentgyörgynapok.ro honlapon. Közönségtalálkozó a Kojot című film alkotóival A Szent György Napok keretében szombaton 20 órától láthatja a közönség a Kojot című magyar filmdrámát a Cityplex Művész Moziban. A vetítést követően közönségtalálkozót tartanak az alkotókkal, jelen lesz: Kostyál Márk rendező és a filmben szereplő két sepsiszentgyörgyi színész: Mátray László és Orbán Levente. A beszélgetést Jakab-Benke Nándor filmkritikus vezeti. Jegyek elővételben a Művész Mozi by Cityplex jegypénztárában kaphatók. A Kojotot vasárnap 17 órától és hétfőn 20.30-tól is megtekinthetik az érdeklődők. „Fülledt forróság, kisvárosi sivárság, kimondatlan társadalmi problémák, hierarchiaharcok. Ez Tűzkő városa, valahol Magyarországon, valamikor mostanában. Ide érkezik Misi, aki megörökölte nagyapja házát és birtokát. Misi kiábrándult, frusztrált, folyton menekülő fiatal, aki nem találja a szerepét az életében, munkájában, párkapcsolatában. Misi nekikezd a ház építésének néhány segítőjével, de ez sérti a környék oligarcháinak érdekeit. Súlyos harc kezdődik a földért, a szerelemért, az életért. Misi minden szempontból igazi kojottá, prérifarkassá válik. A Kojot egy igazi easternfilm, különleges képi világgal” – olvasható Kostyál Márk alkotásáról. Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár) 2017. április 28.Ismétlődő és új dallamok a Szent György Napok fesztiválhétvégéjénGazdag kulturális és szórakoztató programsorozatot kínál a Szent György Napok fesztiválhétvégéje. A háromszéki városünnepen zene, irodalom, színház, képzőművészet is várja a közönséget. Helyi közösségek parádéjával kezdődik pénteken a Szent György Napok vásári és fesztiválhétvégéje. A 26. alkalommal megszervezett városünnep kultúrhete már szombat óta zajlik Sepsiszentgyörgyön, több tucat helyszínen több száz programot kínálnak, klasszikus, dzsessz-, blues- és világzenei koncertek, színházi és bábelőadások, író-olvasó találkozók, filmvetítések és képzőművészeti kiállítások közül válogathatnak a sepsiszentgyörgyiek. A civil és szakmai szervezetek, kisközösségek pénteken 19 órától a Lábas Ház elől indulnak, megkerülik a központot, majd az új főtéren sajátosságaikat, „lovagi jelképeiket" bemutatva néznek szembe a sárkánnyal. Albert Levente és Vargha Mihály szobrászati kiállításának megnyitójára várják a közönséget pénteken 17 órakor. A tárlat címe a zenei szakszótárból kölcsönzött Ostinato, ami makacsul ismétlődő, de mindig kicsit másként hangzó visszatérő dallamot jelent. Albert grafikai frottázsai, nyomatai, Vargha nagy méretű szoborkompozíciói konokul ismétlődő formakombinációkkal hökkentik meg a látogatót. A tárlatot Muladi Brigitta budapesti művészettörténész nyitja meg az Erdélyi Művészeti Központban. A Beszélő Irodalom elnevezésű rendezvényen Kemény István József Attila-díjas íróval, költővel beszélget Szegő János magyarországi kritikus, szerkesztő pénteken 18 órától a Bod Péter megyei könyvtárban. Kemény Istvánnak a napokban látott napvilágot Lúdbőr című kötete, melyben esszéit, visszaemlékezéseit, tárcáit olvashatjuk. Ezekben kedvenc alkotóiról, életét meghatározó műveiről ír, illetve felidézi, miképpen élte meg a rendszerváltást. A Szent György Napok keretében sorra kerülő életútbeszélgetés sorvezetője is ez a kötet lesz, de közben szóba kerülnek legújabb versei is. A fesztiválhétvégén négy helyszínen lesznek koncertek: a főszínpad visszakerült a főtér megyei tanács előtti részére, a Sugás áruház előtt állították fel a közösségi színpadot, megnyit a Múzeumkert és az ifjúsági udvar is. Idén is belakja a rendezvény a teljes belvárost. Pénteken a főszínpadon a Kállay Saunders Band kezd, majd Molnár Ferenc Caramel és a világzene forrásaiból építkező, azokat a legkorszerűbb tánczenékké ötvöző bécsi Ulf Lindemann alias [dunkelbunt] koncertezik. A romániai elektronikus zene királya, a Șuie Paparude zárja a pénteki főszínpadi programot. Szombaton Luppinger Attila, a 13 éves gitáros Wings od Hope együttesének fellépésével kezdődik a koncertsorozat, ezt követően az ugyancsak sepsiszentgyörgyi, ritmusos kelta zenét játszó Selfish Murphy koncertezik. A két zenei nagyágyút felvonultató Póka-Tátrai reGeneráció 20 órakor kezd, majd a titokzatos moldovai csapat, a Carla's Dreams lép a közönség elé. Szombaton a programot Pannonia Allstars Ska Orchestra zárja. Vasárnap az erdélyi zenei palettán sajátos hangot képviselő Koszika & The HotShots kezd a főszínpadon, majd a legendás skót hardrockegyüttes, a Nazareth tart koncertet. A zárókoncertet 21 órától Bródy János adja, aki a Ráadás című műsorával áll a sepsiszentgyörgyi közönség elé, amelyben néhány régebbi dal újraértelmezése mellett vadonatúj szerzemények szerepelnek és felcsendülnek a közönség kedvenc slágerei is. A városnapok a nemzetközi díjnyertes Pyro Events Team – Fireworks Design által bemutatott tűzijátékkal zárul. A részletes program a www.szentgyorgynapok.ro oldalon található. Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár) 2017. augusztus 5.Bözödi György: Válogatott versek (Székely Könyvtár)Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt. A harmincas évek az irodalomban is újklasszicista korszak volt a századelő modernizmusai, avantgárdjai után. Egészen különböző írók, egy széles nemzedék próbálta meg a világ jobbik, tisztábbik oldalát felmutatni. Vagy kivonulni, saját világot alkotni. Vagy éppenséggel elbújni a tiszta irodalomban. Vágy a rendre, pásztoridill, bukolikus hangulatok, őstörténet. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal. A harmincas évek irodalmára és az akkor pályát kezdő írókra jellemző egyfajta csakazértis idealizmus, vagy ha tetszik, naivitás.” Ezek a gondolatok találtak rám, vagy ezekre a gondolatokra találtam én, szinte véletlen egybeesésként, amikor épp Bözödi György Válogatott verseivel foglalkozva azon gondolkodtam, hogy mit is írjak erről a költőként (még Erdélyben is) szinte teljesen ismeretlen, ám fontos lírikusról. Teljesen eltér ez a költészet a múlt század harmincas-negyvenes éveiben uralkodó, kiművelt, kicsiszolt, elegáns formakultúrájú, klasszicizáló vagy visszaklasszicizált, újklasszicista, kiváló formaérzékkel prezentált, esztétizáló lírájától. De ez a dísztelenség, a „másfajta zene”, a szinte tüntetően leegyszerűsített, „fogyatékos” költőiség, ez a fajta (és szándékosan nem írok népit) líra távol áll az akkoriban, a húszas évek elejétől divatossá lett, Erdélyi József nevével fémjelzett népies lírájától is. Még ha rokonságot is mutat Erdélyiék, Illyés Gyuláék, Bartalisék népiességével, mégsem onnan eredeztethető, és nem is oda köthető leginkább, hanem valahová a Székely bánja szociográfiai formáihoz. Azt mondanám, hogy együtt, illetve párhuzamosan kellene olvasni a kettőt. Semmi idill, semmi idilli, semmi megszépült paraszti-népi mézesmáz, inkább nyomasztó, komor, sőt, drámaivá váló realitások és tehetetlenség, távlattalanság, keserűség inkább. Egy hely, ahol a hegyek és a végzet egyszerre végzi munkáját, a székely hegyek között a kibontakozni nem tudó egyéni sorsok, a bezártság, elnyomottság, kisemmizettség képei látszanak, és a vágyak hallatszanak csak, a sóhajok az elveszített lehetőségek, az eszmények tűnte láttán. (Tűnte láttán!) Szomorú, bezárt világ ez. Vaskos, dallamtalan, nem szép, nem idillikus. Mint amilyenek a versek is. Főleg a kezdeti korszak versei: prózaira, sokszor novellisztikusra hangszerelt, dísz- és dallamtalan, ha úgy tetszik, formátlan költemények. Amelyeknek – akkor még – a versségük, a költészetségük/voltuk is megkérdőjelezhető. Nem is szabadversek inkább, hanem prózaversek. Eredetien kialakított műformák, amelyek a vers és a próza határán állnak, de inkább a prózára hajaznak. Leíró, elbeszélő jellegűek, visszafogott szubjektivitással előadott, saját laborban kikísérletezett műformák. Elemi erővel tör fel Bözödiből ez a mai szemmel nézve abszolút korszerű, (többnyire) szabad/prózaversekben írt költészet, szinte ösztönösen áramlik egy olyan történelmi korban, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, amikor még teljes valójában, „pompájában” ott lélegzett, pulzált mögötte az akkor még létező és még Egész falusi, paraszti világ, ami az éltetője, ihletője volt. Nem kiszínezve, nem megszépítve, nem retusálva, hanem a maga valóságában. És szeretettel, a benne élő, a belülről beszélő szeretetével. Ha ma születik ez a költészet – engedtessék meg a képzavar –: Oravecz Imre lesz belőle. De addig még el kellett telnie több mint fél évszázadnak, hogy ez a fajta líra létjogosultságot leljen az irodalomban. És nem egykönnyen sikerült még ekkor sem neki. A visszhangtalanság pedig, a visszajelzések, visszakapcsolások hiánya beléje fojtja a szót. Elkezd a divat után menni, úgy írni, ahogyan divatos, elkezd rímelni: nem megy, illetve nem jól megy. Szigorú formába zárja költeményeit, nem jól sikerülnek, mert ez nem ő. Aforizmaszerű, bökversekre hajazó, szentenciára építő verseket ír. Mint akibe végképp belészorult a szó. De a kezdeti tíz év lírája – merem remélni – jelentős. Bözödi György, családi nevén Jakab (Bözöd, 1913. március 9. – Budakeszi, 1989. november 25.) magyar író, szociográfus, történész. A kolozsvári unitárius kollégiumban érettségizett, két évig teológiát, majd a kolozsvári egyetemen jogot és bölcsészetet hallgatott. Újságíró az Ellenzék és a Keleti Újság lapoknál, később a marosvásárhelyi Székely Szó felelős szerkesztője, a kolozsvári Hitel főmunkatársa (1935), majd a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. A második világháború alatt egyik alapítója és szerkesztője a Termés kolozsvári folyóiratnak (1942–44). A háború után az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) marosvásárhelyi akadémiai kutató, majd főkutató volt. Első versei, novellái 1932-ben jelentek meg a kolozsvári Keleti Újságban. Főművében, a Székely bánja (Kolozsvár, 1938) történeti és szociográfiai munkájában tudományos alapossággal tárta fel Székelyföld múltját, jelenét. A falukutató anyaggyűjtéssel elmélyül, gazdagabbá válik írói szemlélete: első verseiben, novelláiban és regényeiben (Nyugtalan pásztorok, Romlás) a kisebbségi sorban tengődő erdélyi falu hiteles rajzát adta. A kutató eredményeit a szépíró is hasznosítja: Gábor Áronnak és társainak életét dolgozta fel töredékekben megjelent regényes korrajzában (Tűzpróba, Igaz Szó, 1969/3.). Szorosan kapcsolódott a Móricz Zsigmond utáni nemzedék eszmeköréhez. 1939-ben Baumgarten-jutalommal tüntették ki. Budakeszin érte a halál, de kívánságára falujában, Bözödön temették el. Fekete Vince / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 28.Kemény Jánosról szülővárosa kapcsánA Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja. A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között. A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra. Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek. Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János). Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla. 1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is. A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz. A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart. Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont. Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940). Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat. A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják. Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai. Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 16.Az örök Adyt ünneplik: háromnapos megemlékezéssorozat három partiumi helyszínenAdy Endre születésének 140. évfordulóján háromnapos megemlékezéssorozatot tartanak három helyszínen. A Szatmárnémetiben, Érmindszenten és Nagykárolyban szervezett, csütörtökön kezdődő eseményeken irodalmárok, politikusok, egyházi személyiségek értékelik a költő életművét, jelentőségét. A 140 éve született Ady Endrére emlékeznek a csütörtökön kezdődő, szombatig tartó, Érmindszenti zarándoklat elnevezésű nagyszabású ünnepségsorozaton, amelyet három helyszínen: Szatmárnémetiben, a költő szülőfalujában, Érmindszenten és Nagykárolyban tartanak. Muzsnay Árpád főszervező, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) főtanácsosa a Krónikának elmondta, az immár 28. alkalommal szervezendő esemény, amely kezdetben lokális jellegű volt, Kárpád-medencei szintűvé vált, hiszen nemcsak Erdélyből és Magyarországról, de Felvidékről, Délvidékről is érkeznek meghívottak. „Politikusok, irodalmárok, az egyházak képviselői is megemlékeznek a kerek évfordulóról, méltatják a költő életművének jelentőségét. Öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy vendégül láthatjuk a résztvevőket, és szeretnénk minél színesebb, minél messzebbre mutató rendevénysorozatot szervezni” – mondta el Muzsnay Árpád. Emléktábla a költő román fordítójának Hangsúlyozta, ő maga 1990 óta szorgalmazta és segített megvalósítani a jelentős irodalmi, történelmi személyiségekről való megemlékezéseket, mindezt annak a gondolatnak a jegyében tette, hogy Adyval szólva a „szolganépek Bábelében” az egymás mellett élő nemzetiségek csak együttes törekvéssel építhetnek jövőt. „Számos olyan eseményt szerveztünk, például a Rákóczy Ferenc alakjához kapcsolódóakat, amelyekben részt vett a Szatmár környéki románság is. Szintén ilyen lesz az Ady-megemlékezés, hiszen »a Dunának, Oltnak egy a hangja« költője hitt az együttélő nemzetiségek testvériségében” – mutatott rá a főszervező. Ennek jegyében csütörtökön Szatmárnémetiben Ady jeles román fordítójának, Gabriel Georgescunak állítanak emléktáblát a volt Vajay – I. C. Duca utca 33. szám alatt. Mint Muzsnay rámutatott, a craiovai származású Georgescu tulajdonképpen nem tudott magyarul, nyersfordításból készítette el Ady verseinek nagyszerű műfordítását: két román nyelvű kötet is megjelent, egyik 1948-ban, a másik 1970-ben. Az emléktábla-avatással is arra szeretnénk ráirányítani a figyelmet, hogy a velünk együtt élő nemzetiségek felfigyeljenek értékeinkre. Szintén ide kapcsolódik, hogy Pop Felician költő, műfordító, a Szatmárnémeti Megyei Múzeum igazgatója román nyelvű előadást tart Forţa toposului la Ady: De la Eriu la Ocean (A toposz ereje Adynál: Az Értől az Óceánig) címmel. A műfordítónak egyébként szakterülete a románság ábrázolása a magyar irodalomban, ugyanakkor többek közt Markovits Rodion műveit ültette át románra” – fogalmazott Muzsnay Árpád. Az Ady-féle költőszerep a kortárs kultúrában A rendezvénysorozat keretében Az örök Ady címmel tartanak irodalmi tanácskozást a Szatmár Megyei Múzeum dísztermében, ahol többek közt Pomogáts Béla és Karádi Zsolt magyarországi, Kozma Dezső, Egyed Emese, Balázs Imre József kolozsvári, Kereskényi Sándor szatmárnémeti irodalomtörténész, Hegyi Katalin budapesti főmuzeológus tart előadást, ugyanitt lesz hallható Pop Felician értekezése is. A tanácskozáson szó esik többek közt az erdélyi Ady-vitákról, A Gare de l'Esten új értelmezéséről, a költő identitásdiskurzusáról. Balázs Imre József megkeresésünkre elmondta, Az Ady-féle költőszerep a kortárs kultúrában című előadásában a kilencvenes évek kortárs irodalmának, irodalomtörténetének Ady-képét jellemzi, ekkor a költő mondhatni nem állt nyerésre mondjuk Kosztolányi Dezsővel szemben. „Ady váteszi, prófétai szerepvállalása és egyéniségkultusza anakronisztikusnak tűnt a kilencvenes években, mikor az irodalom társadalmi presztízsvesztéssel szembesült, Kosztolányi viszont nem akart próféta lenni, a nyelvre figyelt. Az előadásomban azt is megpróbálom nyomon követni, hogy alakul az Ady-féle költőszerep kortárs szerzők, Térey János, Kemény István és mások költészetében. Végül pedig „tágítanám kicsit a kört, és a slam poetry és egyéb performatív műfajok szerzői-előadói szerepével vetem egybe az Ady-féle szerepet, és ott már látszani fog, hogy igazából ez mindvégig ott működött a kultúrában, csak inkább a populáris műfajokban volt sikere” – fejtette ki az irodalomtörténész. Szoborpárt avatnak Nagykárolyban Muzsnay Árpád kiemelte, értékelendő a nagykárolyiak gesztusa, a városvezetés ugyanis kettős szobrot állíttat a jubileum alkalmából. Mint korábban beszámoltunk, a háromnapos megemlékezés szombaton délután Nagykárolyban Bíró Lajos mátészalkai szobrászművész Ady Endréről és Bölöniné Marchiș Otiliáról (Itókáról) készült alkotásának leleplezésével ér véget. A főszervező úgy fogalmazott, ez a szoborpár is a magyar–román kultúra összefonódását szimbolizálja, hiszen a költő szűk baráti köréhez tartozó Marchis Otilia görögkatolikus esperes lánya volt. Az 1880-as évek közepén Nagykárolyban járt iskolába, 1904-ben Párizsba ment, ott ismerkedett meg későbbi férjével, Bölöni Györggyel, aki bevezette a francia főváros irodalmi és képzőművészeti köreibe. Bölöni révén baráti kapcsolatba került a szintén Párizsban tartózkodó Adyval és Lédával (Brüll Adéllal). Ekkor nevezi el Ady Itókának, az Oti becenév játékos anagrammájából. Ennek az életre szóló barátságnak a történetét Marchis Otilia Ady Párizsban című naplójában örökítette meg. Pénteken a nagykárolyi városháza patinás dísztermében könyvbemutató várja az érdeklődőket: az Ady Párizsban/Szenvedések könyve című kötetet a szerkesztő, Végh Balázs Béla irodalomtörténész ismerteti. Mindszent nevű települések találkozója A nagyszabású rendezvénysorozat olyan szempontból is különleges, hogy a Mindszent nevet elő- vagy utótagként viselő Kárpát-medencei települések találkozóját is megtartják a Megyei Múzeum dísztermében – mondta Muzsnay Árpád. Érmindszenten kívül a székelyföldi Csíkmindszent, valamint a Vas megyei Csehmindszent – Mindszenty József bíboros szülőhelye – képviselői is jelen lesznek az eseményen, amelynek díszvendége Szili Katalin jogász, a Magyar Országgyűlés volt elnöke, valamint Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke. A rendezvénysorozaton részt vevő politikusok közül egyébként egyesek költők is, így ilyen minőségükben is tiszteletüket teszik: Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, valamint Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke. A történelmi egyházak képviselői közül jelen lesz a megemlékezéssorozaton többek közt Schönberger Jenő római katolikus megyéspüspök, Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, valamint Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője. Az Érmindszenti zarándoklat részletes programja az Emke.ro honlapon olvasható. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-28
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
